A disszonáns black metal két alapzenekara, a Deathspell Omega és a Blut Aus Nord, akiket rengetegen másolnak világszerte, de csak egy bizonyos hányaduk képes arra, hogy az atonális túrások közepette fel is mutassanak valamit, ami több zajos kátránydagasztásnál. Számos értékes csapatot ismerünk a black metal ezen extra-nehéz ágazatában, s ezek egyike az eleve bivalyerős kanadai black/death metal-színtér formációja, a Toronto városában működő Thantifaxath.
A töménytelen sok zenekar és lemez között sokszor az értékesekre sem jut elég idő, de többször visszatértem a kanadaiak Sacred White Noise albumához és főleg a Void Maqquerading As Matter EP-hez. Mint mondottuk, a Thantifaxath a black metal egyik legnehezebben emészthető formáját műveli, de az irányzat legjobbjaihoz hasonlóan ez az enigmatikus gárda is kiváló témák sokaságát vonultatja fel, melyek valóságos posztapokaliptikus káoszszimfóniákká terebélyesednek.
Ahol a Thantifaxath kavarja fel a Styx vizeit, a távolból látjuk, halljuk a Portal hangdaráló morajlásait, szemünk/fülünk sarkából vélelmezzük érzékelni az Imperial Triumphant modern bábeli kakofóniáját, a hátunk mögött vészjóslóan tornyosulnak fel a Deathspell Omega ciklopi fekete zajtornyai, s a horizonton a Blut Aus Nord lilás, kékes lidércfényei biztosítanak arról, hogy a menekülés – lehetetlen. A Thantifaxath Hive Mind Narcosis című második albuma talán az egyik legdalszerűbb kísérlet a hömpölygő disszonáns folyamok áradatában, de bármennyire is kapaszkodnánk a kétségtelenül remekül megkomponált horrorisztikus gitártémákba, (disz)harmóniafüzérekbe, legyen mégoly arányos is a hangzás a kitűnően megszólaló basszusgitárokkal és dobokkal egyetemben, biztosítanak bennünket a hangulati és tematikai váltások, hogy a cizelláltság és átgondoltság kéz a kézben jár a rémálomdallamokkal, leszűrjük, hogy mindez remek világvégeközeli halálélményt kínál, a mindvégig nyugtalanító érzést aligha fogja feloldani. Konstatáljuk, hogy végjátékunkat, gyarló életünk teátrális lepergését bámulatosan megírt és lejátszott zene kíséri, így legalább változatos lesz az Ítélet felé való menetelés. A kimenetelét nem sejthetjük.
Nem újdonság, hogy a dark ambient és a black metal ezer szállal kötődnek egymáshoz, a Thantifaxath lemezén is hallhatjuk ennek nyomait, jelesül a Blissful Self Disassembly ambient-kezdése után az album egyik legformabontóbb tételévé dagad, ha lehet ilyet mondani. Egészen elképesztő kísérleti black metalt hallunk, ami bizonyos mértékig a Hive Mind Narcosis csúcspontja. A záró Mind Of The Sun a végletekig látszik csavarni a disszonáns tekervényeket, hogy tagjainkat, érzékeinket végletesen megviselve, értékeinket átértékelve ocsúdjunk fel e kivételes album élményéből.
Talán keménynek tűnik, amit mondok, de a 21. században az ilyen zenekarok miatt van értelme még metalt játszani, egyáltalán ezzel a műfajjal foglalkozni. Nem mondom, hogy minden csapatnak falakat kell bontania, határokat kell tágítania, de ez a műfaj – metal – mindig is attól volt igazán jó és izgalmas, hogy meg tudott újulni. Azoknak az alakulatoknak köszönhetően, amelyek nem a babérjaikon ültek, hogy kiszolgáljanak egy adott „tábort”, hanem ihlet és alkotásvágy fűtötte tevékenységüket. A Thantifaxath ilyen zenekar.
Kivételes album.
