„Sci-fi or die!” – ez is lehetett volna a Vektor-frontember David DiSantótól kölcsönzött mottója ennek az estének, már ha a három fellépő zenekar szövegeit és tágabb koncepcióját vesszük alapul. Tök jó, hogy a hazai mezőnyből két olyan bandát is sikerült rekkenteni a fő attrakció elé, akik tematikában és hangulatban is passzoltak ide, és zenéjük meg élő előadásuk színvonalával sem vallottak szégyent a lécet amúgy piszok magasra tévő Vektor előtt.

A Dürer kistermében pontban nyolc órakor az egykori Kill With Hate-ből transzmutálódott Beneath The Void indította a mókát sűrű, tömény, de hangulatos elemeket sem nélkülöző komplex death metaljával. Korábban egy fájdalomküszöbig túlhangosított, szörnyen torz hangzású klubbulin láttam csak őket – na, ott és akkor kb. semmi nem jött át élvezhetően abból, amit a lemezen (illetve az itt szintén megidézett Kill With Hate anyagain) megismerhettem tőlük. Ezúttal szerencsére jó – sőt, meglepően jó – hangzással dörrentek meg, és így végre a sűrű, brutális zenét díszítő izgalmasabb részletek, kis nüanszok sem vesztek el a hangorkánban. Alapvetően a tengerentúli brutál vonal régi nagyjainak – Morbid Angel, Hate Eternal, Cryptopsy – hatását érzem náluk leginkább, némi hangulatosabb és elvontabb fűszerrel megszórva mindezt, pl. a szép emlékű Nocturnus és a korai Atheist irányából. Különösebb cécó nélkül, de meggyőző erővel tolta le kb. háromnegyed órás szettjét a brigád, benne hat nótával a tavalyelőtti lemezről és hárommal a Kill With Hate-érából. Jó hangosítással megtámogatva igencsak intenzív élményt jelent egy Beneath The Void-szeánsz, és – hogy stílszerű legyek – itt most e szempontból is szerencsésen álltak a csillagok.

A kilenc órakor deszkákra lépő Needless-szel annak ellenére volt ez az első találkozásom, hogy a zenekar amúgy idestova két évtizede létezik, és egy EP-t meg két nagylemezt is a diszkográfiájukban tudhatnak. Lett volna tehát módom összefutni velük, de a dolgok ezidáig másként alakultak. Náluk is a komplex, sűrű death metal a fő vezérfonál, itt-ott thrashes elemekkel is fűszerezve, és leheletnyivel talán emészthetőbben fogalmazva, legalábbis a BTV-hoz képest. Első ütközésünk lévén mélyebben nem mennék bele a koncertjük taglalásába (ígérem, legközelebbre felkészülök!), annyi mindenesetre biztos, hogy a náluk is meglévő űrös sci-fi koncepció jól illeszkedik a zenéjükhöz és annak hangulati világához. A közönség java része kifejezetten lelkesen reagált rájuk, és összességében nekem is tetszett a produkciójuk. Fogunk még találkozni.

Talán nem túlzás a kétezres évek leginnovatívabb thrash zenekaraként beszélni az amerikai Vektor-ról. A sci-fi koncepció ennek csak egy eleme (ez a tematika sokakat megihletett korábban is), sokkal inkább az elsöprő erő és a maximális zeneiség olyasfajta szimbiózisára gondolok, aminek egyik fő letéteményese a kilencvenes években például még Chuck Schuldiner és a késői Death volt. Ehhez hasonló hatást vált ki bennem a Vektor zenéje is, amire ez a düreres koncert csak még inkább rátett egy lapáttal. A 2016-os harmadik album, a Terminal Redux után ugyan az énekes/gitáros/főnök David DiSanto mögött szétesett a zenekar, de mire tavalyelőtt a Transmission Of Chaos split kijött, visszatért mellé Erik Nelson gitáros, és friss ritmusszekció is került mögéjük. Remélhetőleg új lemez is lesz hamarosan, addig azonban egy rövid európai turnéval teszi magát vissza a csapat a térképre – ennek egyik állomása volt Budapest.

Ahogy a két hazai előzenekar, úgy a Vektor műsorát is egészen korrekt hangzás jellemezte, ami kellett is ahhoz, hogy maradéktalanul – és tátott szájjal – élvezhessük DiSantóék performanszát. Egészen elképesztő az a mosolygós lazaság, ahogy ezeket az amúgy ultrakomplex témákat csiholta a négy muzsikus: Erik konkrétan végigvigyorogta az egészet, de arcába hulló haja mögött a főnök is sokat somolygott, már amikor az éneklés erre módot adott neki. Rikácsolós-acsargós (kicsit Mille Petrozza jellegű) vokalizálását a lemezekről ismerős sikolyokkal és néhol blackes-deathes mozzanatokkal fűszerezte – és ahogy ének tekintetében, úgy zeneileg is szépen átjöttek az alapként szolgáló thrash elemek közé be-beszűrődött egyéb hatásaik is. Gondoltam én, hogy jók lesznek koncerten, de hogy ezt az überkomplex muzsikát ennyire meggyőzően, és ilyen szemtelen lazasággal fogják majd élőben elővezetni, arra tényleg nem számítottam.

Ami a műsort illeti: három-három dal volt a Terminal illetve a Black Future irányából és kettő az Outer Isolationről – ez az órányi nyolc tétel még három nótával (kettő a Reduxról és egy az Outerről) lett volna több a tervek szerint, azonban a dolgok végül másként alakultak sajnos. Ami biztos, hogy míg az első három számnál a publikum jobbára még inkább csak döbbenten figyelt, addig a négyes Asteroid beindultával elszakadt valami, és elöl egészen intenzív (időnként már túl is tolt) zúzdanegyed alakult ki. Nagyjából egy órán keresztül szépen ment is minden a maga útján, mígnem aztán amikor a Collapse-ba kezdtek volna bele, balra elöl hirtelen nagy füstfelhő kerekedett, ami nem csak hogy a közelben állókat késztette hátrálásra, de a meglepetten fulladozó zenekart is rövid úton lezavarta a színpadról. Mint kiderült, a ludas egy poroltó készülék volt, ami vagy egyszerűen műszaki hiba miatt eldurrant, vagy valaki úgymond poénból a buli hevében üzembe helyezte – mindkét verziót olvastam/hallottam később, de bárhogy is történt, annyi biztos, hogy a koncertnek ezzel végérvényesen vége szakadt. A biztonságiak rövid úton mind a bandát, mind a közönséget kiterelték a teremből, mehetett ki merre látott. Mondanom sem kell, a dolog baromi bosszantó volt, mindazonáltal ez az egy óra mégis olyan katartikus élménnyel szolgált, amilyenben még a kurrens koncertdömping közepette is ritkán lehet részünk. Szívből remélem, hogy a srácok a balszerencsés befejezés ellenére nem orroltak meg ránk, és a következő nagylemezzel újra meglátogatnak minket. Remélhetőleg akkor mindenféle malőr nélkül kapunk majd legalább másfél órányi, hasonlóan intenzív futurisztikus sci-fi thrasht.

— szöveg: Schmidt Péter
— fotó: Vidani Photo