Korábban nem hallottam hírét az idén hatodik éves Unverkalt nevű zenekarnak, amely eredetileg görög, de a dobos személyében (Christian Eggers) német taggal is rendelkeznek, és székhelyükként is e két ország van megadva. 2020-ban adták ki a L’origine du monde debütalbumot, majd idén a folytatást A Lump Of Death: A Chaos Of Dead Lovers címmel. Az eléggé baljós lemezborító tipikusan jelenkori témára, kapcsolati erőszakra látszik utalni, de ez csak feltételezés, a szövegeket épp csak átfutottam, nem mélyedek bele ilyen témákba. Mindazonáltal illik egy olyan, száz százalékig kortárs csapathoz, amire sokszor a „poszt” jelzőt aggatják; sok zenei irányvonalat összegyűjt, és korunk problémáin nyűglődik. Én magam roppant nyomasztónak, sőt, kimondottan lélekmérgezőnek tartom, ha valaki csak a különféle csapásokkal, negatív történésekkel, pszichés nyomorgásokkal gyötri magát, de mindenkinek magának kell(ene) tudnia, mivel tömi tele a mindennapjait.
Női énekes csapat az Unverkalt, és miként a dallamos énekesekkel rendelkező bandáknál sokszor, itt is rányomja a bélyegét az össz-produkcióra a frontember ténykedése. Dimitra Kalavrezou stílusa, hangszíne éppenséggel nem a kedvencem a női hangok közül, de nem is a legirritálóbb. Kalavrezou hangja, hordozása sokszor olyan, mintha egy gyereklányt hallanánk, szinte látjuk magunk előtt, ahogy szepeg-szipog, nyafog, és ez számomra módfelett fárasztó. Van ugyanakkor egy felnőttebb énje is, de a zaklatottságot mindvégig hallom az énektémákban. Van valami idegesítően posztmodern feldúltság ebben az énekben, az effektelt dallamokban – akkor is, amikor nekiereszti a hangját Kalavrezou.
A zene kimondottan életunt posztmetal, melenkolikus, nagyvárosias kiüresedettséget, reménytelenséget sugallva, de a black metal nyolcezredik derivátumaként megjelenő gitártémákban, szomorkás pengetésekben, poszt-hangulatokban vannak olyan elemek, amelyekhez tudok kapcsolódni. Nem úgy, hogy belevetődök a lelki kínok nyákos pocsolyájába, sokkal inkább úgy, hogy milyen jó ezeket kikerülni, legfeljebb konstatálni, hogy léteznek, s figyelmeztető táblákként felfogni őket.
Az Unverkaltban egyszerre van jelen a Lacuna Coil, egy olyan csapat, mint a holland Gggolddd, a posztrock általános introvertáltsága, s megannyi zenei szilánk, foszlány, fragmentum, töredék, hatáselem hullámzása, mint folyó felszínén úszó törmelékek. Mindebből dalt, kompozíciót kell tudni faragni, s akkor a részletekre már oda sem kell figyelni, okafogyottá válnak. Az Unverkalt ötöse nem írt korszakalkotó tételeket, ám korunk megbetegedett lélekhúrjaira ráhelyezték ujjaikat.
