Személyes és objektív szempontból szintúgy szükségét éreztem írni a legújabb Unearth albumról. A Hammerben megjelent legelső kritikáim egyike a csapat egy korábbi lemezéről szólt, ezen felül pedig határozottan érdemes figyelmet fordítani erre az anyagra.
Az idén alapításának 25. évfordulóját ünneplő horda a metalcore első hullámának egyik alapzenekara, a Darkest Hour, a Killswitch Engage és egy maréknyi kivételes zenekar mellett megkerülhetetlen hivatkozási pontnak számítanak. Utóbbi néhány lemezük (számomra) kissé halványult formában mutatta őket, ám jelen dobásuk komoly elégedettséget válthat ki a rajongókból, egyúttal akár javíthat a státuszukon szélesebb metálos körökben.
A dalcsokor erejének kulcsa úgy gondolom, abban rejlik, hogy a zenekar a dalszerzés során kiemelt figyelmet fordított a változatosságra, nemcsak a korábban megszokott módon a riffek és a mázsás/pörgős ritmusok, de a gitár- és énekdallamok terén is, valamint a dobmunka szintúgy a korábbiakban megszokottnál tágabb szélsőségekkel operál – a 15 év kihagyás után visszatért Mike Justiannek köszönhetően. Buz McGrath és az új arc Peter Layman máskor megvaduló hathúrosai nem egyszer torzítás mentesre szelídülnek, a metalcore nagykönyve szerint üvöltő Trevor Phipps pedig olykor már-már deathcore/black metal(?!) hangszálgyilkolásig merészkedik, nagyon jól eltalált pillanatokban és mértékben.
Fenti gondosság és kifinomultság jól megmutatkozik többek között a féktelen lendülettel és húzással tomboló lemez hol bólogatós, hol galoppozós címadójában, a legfrissebbnek hatók közül való, személyes kedvenc Mother Betrayalben, a legcsépelősebbek közül való Dawn Of The Militantben – benne egy különösen súlyos breakdownnal –, az okkal népszerű, dallamkirály Into The Abyss-ben és a göteborgi és slayeres hatásokat villantó Theaters Of Warban.
Korántsem érdemes leírni az Uneartht, ez a 37 perces korong jól prezentálja, jócskán van még bennük energia és kreativitás.
