Az Of Fracture And Failure című 2007-es debütalbum óta komoly elismerés övezi az új-zélandi Ulcerate trióját. Nem csoda, hiszen a zenekar azok közé a 21. századi formációk közé tartozik, amelyek új alapokra helyezték az extrém zenét. És így van: nem pusztán gyorsabbak, komplexebbek, durvábbak sokaknál, hanem a metal egészét mint olyat értelmezték át. Mintha ízekre szedték volna a korábbi évtizedek death metalját, és újra összerakták volna, de oly módon, hogy rá sem lehet ismerni arra, amilyen előzőleg volt. Az Ulcerate-nek semmi köze nincs a Morbid Angelhez, a Death-hez, vagy a Suffocation-höz, ugyanis, amit az új-zélandiak lemezek sora óta bemutatnak, az önálló műfajnak és hangzásvilágnak tekinthető.
Lehetne mondani, hogy disszonáns, atonális témákat preferáló bandák százszámra működnek mindenfelé, azonban az Ulcerate mind a színvonalat, mind az egyedi megszólalást illetően kiemelkedik a mezőny teljességéből. Pályájuk közepe táján egészen mélyre ástak le maguk által teremtett kaotikus világukba, ebben az időszakban volt a legnehezebb megközelíteni az Ulcerate-et, s noha a kommercialitáshoz továbbra sincs közük, a 2020-as Stare Into Death And Be Still néhány könnyebben kiismerhető témát is felvonultatott. A borzasztó címmel rendelkező Cutting The Throat Of God ezt az utat folytatja.
Azt hiszem, még ha az Ulcerate a jövőben – erős eufemizmussal fogalmazva – ítovábbra is gy halad a „dallamosodás” felé, még tíz lemez múlva is rettentően súlyos lesz. Olyan szinten extrém és határtágító, amit a csapat előad. Újfent témák sokaságából építkeznek, ám szellősnek tetsző részekkel is találkozhatunk. Disszonáns támadásokat indít Michael Hoggard gitáros, azonban helyenként – meglepő módon – pár másodperc erejéig „konkrétabb” riffek is igyekeznek megmutatni magukat a vad hangorkán közepette. Ilyen pl. a The Dawn Is Hollow. Emellett a disszonáns hangfüzéreket is valamivel könnyebben felfogható módon rendezte sorokba a trió (Further Opening The Wounds), és ugyan Jamie Saint Merat hosszabban tart ki egy-egy tempót, játéka továbbra sem ajánlatos tanulmányozásra kezdő dobosok számára.
Paul Kelland basszusgitáros/frontember mély hörgése a régi, ez is védjegy, s ugyan a bőgőt sokszor eltemeti a gitár, néha megmutatkozik a hangszer összetartó, hangzástömörítő szerepe. A vadság zenei megnyilatkozásai mellett néha lágyabb húrokat is megpendítenek az új-zélandiak, pl. a Transfiguration In And Out Of Worlds, szépen, alulról építkezve halad és válik egyre összetettebbé, de mindvégig ki lehet venni, mi történik – ha kell is hozzá fül, tapasztalat és a legsúlyosabb hangzások iránti nyitottság.
Egy-egy Ulcerate-albumra aligha lehetne azt mondani, hogy kiismertem, e zenekar esetében erre a pontra talán soha nem is lehet eljutni, azonban a trió jelenség a műfajban. Főként abban a vonatkozásban, hogy a death metalt úgy tekintik kísérleti terepnek, hogy egyre érettebben, professzionálisabban fogalmaznak. Lenyűgöző, amit alkotnak.
