Hatalmas felfordulást okozott a rockzenei életben a ’90-es évtized első fele. Milliók által kedvelt stílusok, sikeres zenekarok tűntek el pillanatok alatt a süllyesztőben, hogy átadják a helyüket másoknak. A változások fő mozgatórugója a Seattle városában kibontakozó indult új irányzat, a grunge volt, az események alakulását azonban további szereplők is befolyásolták. A korszak legsikeresebb zenekarainak egyike egy kaliforniai csapat, a végtelenül pimasz hangvételű Ugly Kid Joe lett, az Everything About You című daluk pedig kvázi generációs slágerként robbant be a köztudatba, köszönhetően többek közt az akkor még egyeduralkodó zenei csatornának, a MTV-nek. Az Ugly Kid Joe 1991 és 1993 között olyan diadalmenetet produkált, amire csak ritkán van példa, de néhány évre rá el is tűnt a színtérről. 2010-ben azonban újból összeálltak, s bár már jóval kisebb intenzitással, de azóta is jelen vannak a rockzenei életben. Lapunk felkérését egy tartalmas múltidőző beszélgetésre az alapító gitáros, Klaus Eichstadt fogadta el.
(szöveg: Gyuricza Ferenc / Gyuricza Tamás Marcell – fotó: Gav McCaughey, Eve ov Beer Photography, kiadói archívum)
Az Ugly Kid Joe neve hallatán mindenki az Everything About You című dalra és a Music Television tévécsatornára gondol. Szerinted minek volt köszönhető, hogy olyan felkapottá lett az a dal?
„Az nem tudom, de vannak jó sztorijaim ezzel kapcsolatban. Az Egyesült Államokban van lehetőség arra, hogy kérj dalokat a rádióktól. Felhívod őket, megmondod, hogy mit szeretnél hallani, ők pedig lejátsszák. Amikor az első turnénk volt, az egyik csatornának adtunk egy interjút. Beültünk hozzájuk a stúdióba, s még a beszélgetés előtt elővett a műsorvezető egy lapot, amire a hallgatók által kért dalokat írták fel. Azt mondta, ilyen egyetlen alkalommal sem fordult még velük elő, majd megfordította a lapot, hogy látható legyen rajta a szöveg. Annyian kérték az Everything About You című dalt, hogy a névsor a lap aljáig tartott. Szinte nem is volt más dal az oldalon. Azt mondta, szerinte azért olyan sikeres ez Everything About You, mert az embereknek addigra elege volt már abból a sok szerelmes dalból, amivel elárasztották őket, és úgy voltak vele, hogy »hű, végre olyan, amit még nem hallottunk!« Valószínűleg az egyedisége fogta meg őket, az, hogy valaki egy anti-szerelmes dallal is elő mert állni.”
Az rendben, hogy egy csapásra sikeresek lettetek, de miért kezdtetek el zenélni?
„Még csak tízéves voltam, amikor megkérdeztem a szüleimet, hogy vehetnék-e zongoraleckéket. Szerettem volna valamilyen hangszeren játszani, és a zongora volt a legkézenfekvőbb. A szüleim is örültek neki, hiszen nem túl gyakori, hogy egy tíz éves gyerek saját magától kezd érdeklődni a zene iránt. Először tehát zongorázni tanultam, majd bejött az életembe a rock and roll. Az egyik barátom testvérének volt egy arany színű Gibson Les Paul gitárja, az nagyon tetszett. Egyszer láttam őt, ahogy egy Van Halen-dalt játszott a szobájában. Ott álltam lemerevedve az ajtaja előtt, el sem akartam onnan menni. Bámultam az ujjait, ahogy futkostak a gitárja nyakán, számomra az volt a leghihetetlenebb dolog a világon. Csupán négy évvel volt idősebb nálam, de úgy gitározott, mint azok a zenészek, akiket a tévében láttam. Azt mondtam magamban, én is ezt szeretném csinálni. Így aztán átváltottam gitárra, és a mai napig ez a kedvenc dolog az életemben.”
„Ráébredtünk, hogy megváltozott a világ, és ennek örültünk is. Végre nemcsak a csajokról és a gyors autókról lehetett dalokat írni, hanem sötétebb témákról is.”
Amikor az Ugly Kid Joe megjelent a színtéren, változóban volt a zenei világ. Akkor jelent meg például a grunge. Rátok mennyire volt hatással?
„Új zenekarként folyamatosan figyeltük, hogy mi is történik körülöttünk. Az Alice In Chainst imádtuk, nekem a személyes kedvencem volt, de a többi akkor népszerűvé vált zenekarról is jó véleményünk volt. Egyetlen dolgot nem értettem csupán, azt, hogy miért kezdte el a világ grunge-nak nevezni ezt az új irányzatot? Számomra ők ugyanúgy heavy metal zenekarok voltak, mint a hair metalosok, és mind a két stílus hatott is ránk. Ahogy te is mondtad, mi akkor kezdtünk el dolgozni, amikor a hair metalnak vége lett, és mindent a grunge uralt le. Üzleti szempontok miatt ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Voltak dalaink, amiket az Alice In Chains inspirált. A So Damn Cool mindenképpen ilyen, a benne található súlyos riff és a lágyabb melódiák keveredését egyértelműen ők inspirálták. Az járt a fejünkben, ha nekünk tetszik a zenei világuk, akkor másoknak is fog. Nem másolni akartuk őket, csupán hagyni, hogy hatással legyenek ránk, és a zenéről alkotott elképzeléseinket befolyásolják. Inkább a kiadónk volt az, aki próbált beleszólni abba, hogy mit csináljunk. Persze, arra magunktól is ráébredtünk, hogy megváltozott a világ, és ennek örültünk is. Végre nemcsak a csajokról és a gyors autókról lehetett dalokat írni, hanem sötétebb témákról is.” (nevet)
Ezek szerint szeretted a grunge stílust?
„Imádtam. Amikor először hallottam a Nirvanát, úgy voltam vele, hogy azt a k.rva, ez egy nagyon jó rockzenekar! Azt elsőre nem ismertem fel, hogy egy új zenei stílus születik, csak arra tudtam gondolni, hogy teljesen mások, mint amiket eddig hallgattam, és nagyon jók.
Az olyan zenekarokról, mint a Red Hot Chili Peppers vagy a Faith No More is hasonló volt a véleményed?
„Lényegében őket is imádtam. A Faith No More korai albumait nagyon szerettem, a Red Hot Chili Peppers inkább kinézetével volt ránk hatással. Ők is kaliforniai srácok voltak, viszont sz.rt sem tudtunk róluk, mert egészen más közegben mozogtak, mint mi. Csak azt tudtuk, hogy nagyszerű koncertjeik vannak, és nagyon energikusak. Rajongóként többször megnéztem őket, s meg is lepődtem a kinézetükön. Akkoriban mindenki bőrruhát hordott, a srácok kirúzsozva és feltupírozott hajjal álltak ki a színpadra, a Chili tagjaira viszont ez egyáltalán nem volt jellemző. El is határoztuk, hogy mi is olyanok leszünk, mint ők.” (nevet)
Szerinted szükség van arra, hogy a zenei életben időnként történjenek olyan változások, mint amiket a grunge vagy nem sokkal utána a nu metal hozott?
„Ezt nem lehet elkerülni, hiszen maga a világ is változik. Nemcsak a metal zenében voltak változások, a pop ugyancsak átalakult azzal, hogy megjelent a hip-hop. A ’80-as években teljesen új stílusok jelentek meg a popban. Ha a kérdésed arra irányult, hogy ezt jónak tartom-e, akkor egyértelműen igen a válaszom. Az emberek egy idő után beleunnak azokba a dolgokba, amikhez hozzászoktak. Főleg a fiatalok. Amikor mi voltunk fiatalok, állandóan valami újat, valami izgalmas dolgot kerestünk. Nemcsak a zenében, az élet többi területén is erre vágytunk.”
Az Ugly Kid Joe indulásakor abban is különbözött a saját kora többi zenekarától, hogy pozitív szemléletet sugárzott a dalaival. Vidámak voltatok és viccesek, miközben a grunge tele volt fájdalommal vagy agresszióval, de igaz ez a thrash és death metalra, vagy akár a nu metalra is. Neked erről mi a véleményed?
„Igen, ebben igazad lehet. Ugyanakkor én szeretem azokat a dalokat is, amelyek a fájdalomról szólnak. Át tudom érezni őket, el tud kapni a hangulatuk. Az élet persze sosem olyan egyszerű, hogy valami vagy fekete, vagy fehér. Az nem lehet, hogy állandóan csak szomorú, vagy mindig csak vidám dalokat hallgass. Mi olyan zenekarokon nőtünk fel, mint a Van Halen, ami a legmókásabb rockzenekar volt a maga idejében. Imádtuk az AC/DC-t is, nekik is voltak vicces dalaik, és ahogy azt a grunge kapcsán is mondtam, ezeket a hatásokat bele akartuk vinni a saját dalainkba is. A viccesebb dalokat általában én írtam, s őszintén szólva, nem mindig nyertem el velük a többiek tetszését. Volt olyan dal, amiről én azt gondoltam, hogy vicces, a többiek szerint viszont szimplán csak hülye volt. De ilyen a zene, meg kell találni, mi az, ami működik, mi az, amit a közönség megkedvel.”
Nagyon rövid idő alatt értetek el hihetetlen sikereket, több rekordot is megdöntöttetek. Számítottatok rá, hogy az Ugly Kid Joe ilyen sikeres zenekar lehet?
„Egyáltalán nem. Mindössze arra vágytunk, hogy meg tudjunk élni a zenéből, eladjunk pár lemezt, s elmehessünk turnézni. Abban az időben mindenkinek ez volt az álma. Ehhez képest azzal szembesültünk, hogy bekerültünk a Top 10-be egy olyan lemezzel, amit mindössze hat nap alatt írtunk meg. Észbontó volt az egész.”
Mentálisan mennyire voltatok felkészültek arra, ami akkor veletek történt?
„Ez egy jó kérdés. Szerintem egyáltalán nem álltunk készen rá. Nagyon gyorsan történt minden, és nagyon őrült időszak volt. 1991-től két éven keresztül semmi mást nem csináltunk, mint turnéztunk, utaztunk, interjúkat adtunk, újságíróknak válaszolgattunk. Csupán ebből állt az életünk. Akkor nagyon fiatalok voltunk még, ezért fizikálisan, testileg semmilyen hatását nem éreztük a dolognak. Simán felkeltünk reggel hat órakor, hogy repüljünk egyet, este pedig minden gond nélkül lenyomtuk a másfél-két órás koncertet. Az adrenalin életben tartott bennünket. Ötven felett ez már lehetetlennek tűnik. Testileg tehát nagyon jól bírtuk az igénybevételt, viszont mentálisan biztos, hogy sok volt. Főleg az énekesünk, Whit (Whitfield Crane) számára lehetett rendkívül megterhelő az, ami a hirtelen jött népszerűséggel rázúdult. Ő volt az, aki állandóan reflektorfényben volt, őt mindenhol felismerték. Mi el tudtunk vegyülni a tömegben, meg tudtuk húzni magunkat egy szállodai bárban, de őt mindig lerohanták a rajongók. Ilyenkor csak intettünk egyet neki, és már léptünk is. Neki tényleg nem lehetett könnyű, de az énekeseknek ezek a dolgok mindig nehezebbek.”
Csak szeretettel fordultak felétek a rajongók?
„Általában nagyon bírtak bennünket, de sokan voltak olyanok is, akik utáltak. Büszkén viseltük ezt, mint egy jelvényt. Mindig mondtuk, oké, utálnak minket, és akkor mi van? Hiszen ez a zenekar azáltal vált híressé, hogy az utálatának adott hangot. Hé, ember, »I hate everything about you!«”
Az Ugly Kid Joe első korszaka csak viszonylag rövid ideig, még tíz évig sem tartott. Törvényszerű volt, hogy feloszlik a zenekar?
„Nem mondanám. Nem voltak drogproblémáink, nem is utáltuk egymást, szóval nem volt semmi, ami miatt muszáj lett volna ennek megtörténnie. Azt nem tudom, hogy hova vezetett volna, ha folyamatosan milliós példányszámban tudtunk volna eladni albumokat, de a vége felé mindannyian elkezdtünk mással is foglalkozni. Még fiatalok voltunk, és kerestük a helyüket. Shannek (Shannon Larkin, dobos) már akkor is volt egy másik zenekara, Dave (Fortman, gitáros) egyre gyakrabban vállalt produceri munkákat, így egyszerűen elköszöntünk egymástól. Összeölelkeztünk, s azt mondtuk, ennyi volt. Nem volt sírás, vagy bármi más dráma, én például leültem utána megnézni egy meccset a tévében. Persze, szomorúak voltunk, mert hét éven át tartott ez az egész, és olyanok voltunk egymásnak, mint a családtagok. Csupán ennyi történt.”
Úgy tudom, hogy te és Whit gyermekkori barátok vagytok. 1997 és 2010 között, amikor inaktív volt a zenekar, továbbra is tartottátok egymással a kapcsolatot?
„Igen, évente többször is összefutottunk. Elmentünk együtt snowboardozni, ilyenek történtek. Whit és én 14 éves korunk óta ismertük egymást, ezért az Ugly Kid Joe feloszlása után is barátok maradtunk. Volt olyan is, hogy Dave-vel hármasban szórakoztunk együtt. Miután a zenekar szétválása nem azért következett be, mert problémák lettek volna köztünk, ezért azt követően is barátok tudtunk maradni.”
A 2010-es újjáalakulásnak mi volt a fő oka? Nosztalgia?
„Ahogy mondtam, mi hárman továbbra is barátok maradtunk, de a többiekkel nem találkoztunk olyan gyakran. Shan akkor már a Godsmack dobosa volt, az új lemezüket pedig Dave-vel vették fel, őt kérték meg producernek. Emiatt elég sok időt kellett eltölteniük együtt, és eközben felelevenítették a régi szép időket is. Valamelyikük felvetette, ha már úgyis ott vannak Dave stúdiójában, miért ne készíthetnének egy új Ugly Kid Joe albumot, főleg úgy, hogy maradtak dalaink, amiket előtte még nem adtunk ki. Felhívtak bennünket, hogy lenne-e kedvünk hozzá, és mi is rábólintottunk. Írtunk új dalokat is, ami roppant gördülékenyen ment, és a végeredmény is tetszett mindannyiunknak.
Az újjáalakulás óta készültek további albumaitok is. Ezek dalainak megírásánál szempont volt az, hogy a régi rajongók számára vonzó témákkal jelentkezzetek?
„Hmm, nincsenek különösebb szempontjaink vagy elvárásaink. Gitárosként én riffekben gondolkodom, emellett a hangzás és a dalszöveg az, amit fontosnak tartok még. A rock- és metalzenében gitárnehezek a dalok, lényegében a gitár határozza meg, hogy mi lesz belőlük, ezért nálam a riff az elsődleges. Ha van egy jó riff, akkor abból jó dal lesz, de már teljesen mindegy, hogy emlékeztet-e az Ugly Kid Joe régi korszakára, vagy sem.”
Szerinted az eltelt évek alatt jobb zenészekké váltatok, mint annak idején voltatok?
„Valószínűleg, hiszen ma már sokkal több zenei gyakorlattal rendelkezünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki kezdetben nem szeretett bennünket, az mára megkedvelte a zenekart, és ez fordítva is igaz. Én azt gondolom, ma már sokkal jobban értünk ahhoz, amit csinálunk. Amikor megalakult az Ugly Kid Joe, lett hirtelen két nagy slágerünk, amit mindenki ismert, de a legtöbben ennél többet nem tudtak rólunk. Az Ugly Kid Joe dalai ugyanakkor mindig is változatosak voltak. Ott van a Cats in the Cradle és a Neighbor, ez a kettő nagyon más, teljesen különböznek egymástól. Vagy ott a No One Survives, ami egy kifejezetten nehéz, sötét dal. Szerintem inkább ez a sokszínűség a meghatározó a zenekar történetében.”
„Most nem az a prioritás, hogy sikeres albumaink legyenek, már nem érdekel bennünket, hogy mennyit adunk el belőlük, csak az a célunk, hogy a saját magunk kedvtelésére zenéljünk.”
A legutóbbi album, a 2022-es Rad Wings of Destiny alaposan megosztotta a rajongóitokat. Sokak szerint azért, mert túl kevés rajta az igazán húzós rock dal. Te hogy látod ezt?
„Nem tudom, hozzám nem igazán jutottak el ilyen vélemények. Amikor azt az albumot készítettük, a hetvenes évek zenéjében gondolkodtunk. Ott jártunk fejben, próbáltuk azt az érzést, azt az attitűdöt megragadni, ami a hetvenes évek zenekarait jellemezte. Most nem az a prioritás, hogy sikeres albumaink legyenek, már nem érdekel bennünket, hogy mennyit adunk el belőlük, csak az a célunk, hogy a saját magunk kedvtelésére zenéljünk. Ez azért is vicces, mert vannak olyan rajongóink, akik folyamatosan összehasonlítgatják az eddigi Ugly Kid Joe-lemezeket. A minap is szembe találkoztam egy poszttal, ahol az összes lemezünket sorrendbe rakta valaki, aszerint, hogy neki melyik tetszik a legjobban, s melyik a legkevésbé. Nála a Rad Wings of Destiny szerepelt az első helyen.”
A Rad Wings of Destiny volt az első lemez, amit már az új dobosotokkal, Zac Morrisszal készítettetek. Shannon Larkin a Godsmack miatt hagyott ott benneteket, vagy egyébként is elment volna?
„Zac valóban 2021 óta tagja a zenekarnak, de már korábban is dolgoztunk vele, pár dalt az Uglier Than They Used To Be albumra is vele vettünk fel. A Rad Wings of Destiny tehát már a második albuma. Shannon több mint húsz éve a Godsmack dobosa, az a fő munkája. Szívesen jön hozzánk is, ha van rá ideje, a Rad Wings of Destiny albumon is van egy olyan dal, amit az ő házában vettünk fel, de nem tudunk hosszabb távon csak vele tervezni. Abban viszont biztos vagyok, hogy lesz a következő albumon is olyan dal, amin Shan fog dobolni.”
Eszerint lesznek még további Ugly Kid Joe-albumok is?
„Igen, dolgozunk az új dalokon. Szerintem úgy egy év múlva már meg kell, hogy jelenjen, én már nagyon izgatottan várom. Szerintem az egyik legjobb, s legváltozatosabb Ugly Kid Joe-album lesz. Van benne heavy metal, rock, egy kis akusztikus jellegű zene, és szerepelnek rajta sötét dolgok is.”
Zac mennyire tudott beilleszkedni egy olyan zenekarba, amelynek tagjai szinte gyermekkoruk óta ismerik egymást?
„Könnyen beilleszkedett, hiszen egy nagyon jó természetű, barátságos és vidám fickó. Nagyon jó ember, nagyszerű dobos, akit nagyon hamar megkedveltünk. Jó móka vele zenélni.”
A koncertprogramotokban gyakran szerepel az Ace Of Spades című Motörhead-szám. Példaképnek tekinted a Motörheadet?
„Még 1992-ben találkoztunk velük, amikor Ozzy Osbourne-nak nyitottunk. Hárman turnéztunk együtt, Ozzy, a Motörhead és mi. Whit és Lemmy nagyon hamar összebarátkoztak, és egészen sokáig tartották egymással a kapcsolatot. Phil (Campbell, a Motörhead gitárosa) pedig az egész zenekart befogadta a szívébe. A Motörhead tagjai voltak a legkedvesebb emberek, akikkel csak találkoztunk. Lemmy nagyon mókás, kifejezetten jópofa ember volt, szinte minden egyes alkalommal röhögésbe torkollott a vele való találkozás. Volt, hogy folytak a könnyeim is. Igen, mondhatjuk azt, hogy példaképként tekintek rájuk, többek közt azért is, mert amolyan anti-rocksztárok voltak, akik csak kiléptek a színpadon, és minden teketória nélkül elnyomták a műsorukat. Lemmy egyszer azt mondta Whitnek, hogy »Csinálj meg mindent, amit csak tudsz, vagy akarsz, ne törődj azzal, hogy mit mondanak mások. Ha van lehetőséged koncertet adni, akkor tedd azt. Ha van kedved beszélgetni a zenéről egy újságíróval, akkor soha ne utasítsd vissza a sajtót. Ha van kedved meginni egy jó whiskey-t, töltsd meg a poharadat. Élj úgy, ahogy a legjobb neked!«
Lemmy nagyszerű ember volt, igazi példakép. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam amiatt, hogy előttünk játszottak. Tudod, azon a turnén mi nyitottunk Ozzynak, ők pedig nekünk. Mi akkor még csak egy új zenekar voltunk, ők pedig egy legenda, mégsem tették szóvá a helyzetet. Kedvesek voltak, barátságosak, és tették a dolgukat.”
Van még olyan szereplője a zenei színtérnek, akire szintén példaképként tekintesz?
„Az AC/DC, ők egy igazi rockzenekar. Rob Halford, a Judas Priest énekese is nagy hatással volt rám, és Whit is nagyon kedveli őt. Gitárosként Eddie van Halen és Randy Rhoads a két legnagyobb példaképem.”
Szerinted az Ugly Kid Joe is tudott példakép lenni mások számára?
„Persze. Találkoztunk már pár zenésszel, akik azt mondták nekünk, hogy annak idején mi voltunk az első zenekar, akiket megkedveltek, s miattunk kezdtek el zenélni. Ezek nagyon jó visszajelzések.”
A zenélés mellett foglalkoztok mással is, vagy a zenekar korai időszakának sikerei hoznak olyan összegben jogdíjakat a számláitokra, amiből meg tudtuk élni?
„A legsikeresebb éveket leszámítva mindig is voltak egyéb dolgaink, amiket csináltunk. Én mostanában egyedi pólókkal foglalkozom, van egy saját márkám. Vicces pólókat tervezek, s azokat látom el különféle heavy metal logókkal. Ezzel már a kilencvenes években is foglalkoztam, magamnak készítettem pólókat, azokban jártam. Ez is egy hobbi, akárcsak a zene. Gitározni sem azért kezdtem el, hogy pénzem legyen belőle. Amúgy tanár is vagyok. Van két gyermekem, az egyikük most kezdett el gitározni. Őt tanítgatom.”
–
(Az interjú eredetileg a novemberi digitális különszámunkban jelent meg.)
