Igazi különlegességnek ígérkezik a Tygers Of Pan Tang május 9-i budapesti koncertje, a brit heavy metal új hullámának egyik alapzenekara ugyanis még sohasem járt Magyarországon. A gitáros Robb Weir vezette társulat 1977-ben alakult, majd a nyolcvanas évek első felében négy olyan albumot készített, amiket máig a műfaj legjobbjai között tartanak számon. Ugyan az évtized második felében karrierjük megakadt, ám 1999-ben újraindultak, és azóta folyamatosan itt vannak a színtéren. A zenekar múltjáról, jelenéről Robb Weir beszélt lapunknak.  

Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint 45 évnyi karrier áll már a Tygers Of Pan Tang mögött, mégis ez lesz az első alkalom, hogy Budapesten is találkozhatnak veletek a magyar rajongóitok. Banális a kérdés, mégis muszáj feltenni: miért nem jutottatok el eddig hozzánk?

„Nos, kezdjük azzal, hogy nekünk ugyanúgy újdonságot jelent a budapesti fellépés, és nagyon várjuk már. Szerintem igazi ínyencség és élvezet lesz Magyarországra menni, hiszen jól mondtad: a Tygers of Pan Tang még sosem járt nálatok. Nézd, mondhatnám azt, hogy mindig szerettünk volna egy budapesti koncertet, de igazából Lengyelországot leszámítva még sosem jártunk Európának azon a részén. Most viszont úgy alakult, hogy májusban lesz két fellépésünk is a térségben, és ezeket össze tudtuk kapcsolni egy budapesti koncerttel.”

Amikor olyan országban játszotok, ahol korábban még sosem, fontosnak tartjátok bemutatni a zenekar teljes életművének legjobb darabjait?

„Minden szándékunk ez, ezért a koncertprogram így áll össze. Az a helyzet állt elő, hogy április 26-án jelenik meg az új koncertalbumunk, ami ilyen karrierösszegző tartalommal bír, azaz valamennyi eddigi albumunkról szerepelnek rajta dalok. Nagyjából ez lesz a budapesti koncertünk programja is, olyan választékot kínálunk, ami jól reprezentálja a Tygers Of Pan Tang eddigi karrierjét.” 

A zenekar első négy stúdióalbuma kultikus hírnévnek örvend. Szerinted ezt minek köszönhetitek? 

„Talán annak, hogy mi voltunk az új gyerekek a téren. Akkor léptünk ki a rivaldafénybe, amikor egy friss zenei stílus volt kialakulóban, sosem hallott zenekarok mutatkoztak be a világnak, és a brit sajtó még írt is ezekről a bandákról. Addig csak olyan régi titánok szerepeltek az újságokban, mint a Black Sabbath, a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Uriah Heep és a Thin Lizzy. Azok a csapatok, amelyek a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején indultak, és azt a régebbi felfogású hard-rock zenét játszották. Mellettük azonban egyre több új zenekar jelent meg, és a brit sajtó elkezdett ezek közül öt bandával komolyan foglalkozni. Az Iron Maidennel, a Judas Priesttel, a Def Lepparddal, a Saxonnal, illetve velünk. Mi lettünk a brit heavy metal új hulláma. A cikkek hatására elkezdték az albumainkat vásárolni, eljöttek a koncertjeinkre, kialakult egy stabil közönségbázisunk. Szóval mondhatjuk azt is, hogy szerencsénk volt, jó időben voltunk jó helyen.”

Öt zenekart említettél. A többiek mind sikeresebbek lettek, mint ti. Emiatt volt bennetek irigység?

„Nem, egyáltalán nem. Valójában mi rontottuk el, ugyanis a negyedik albumunk megjelenése után a kiadónk azt ajánlotta, hogy a jövőben csak külsős szerzőkkel dolgozzunk, akik majd slágereket írnak nekünk. Szerették volna ránk kényszeríteni mások dalait, aminek én nem láttam értelmét. Voltak addig is sikereink, a korábbi dalaim közül a Wild Cat a 13. helyet érte el a brit kislemezlistán, ami nagyon is jó eredménynek számított. A kiadónk azonban azt akarta, hogy változtassunk a hangzásunkon, és mozduljunk el egy könnyedebb irány felé. Az akkoriban népszerű amerikai csapatokra mutogattak, hogy nekünk is olyasmi zenét kellene játszanunk. Volt Londonban egy tárgyalásunk a kiadó vezetőivel, ahol kijelentettem: a Tygers Of Pan Tang az én zenekarom, és soha nem fogom mások dalait játszani, majd otthagytuk őket. Ezután elküldtek egy üzenetet, amiben csak az állt, hogy felbontottnak tekintik a szerződésünket. Ezzel éket vertek közénk, ami a zenekarunk ideiglenes feloszlásához vezetett. Ki tudja, mi lett volna, ha nem így döntünk. Talán milliomosok lennénk, ha elfogadjuk az ajánlatot. De nem bánom, hogy így alakult, hiszen hűséges maradtam az elveimhez.”

A kiadóval történt affér miatt hagytad el a zenekart?

„Igen, mert betelt nálam a pohár a fejesekkel való állandó harctól. A dobosunk, Brian Dick jött velem, együtt léptünk ki, majd Sergeant néven csináltunk is egy új zenekart. Még egy albumot is felvettünk, de sajnos az már nem jelent meg. Aztán Jess Cox-szal, a Tygers Of Pan Tang korábbi énekesével hoztam össze egy projektet, ez volt a Tyger-Tyger. Ezzel is készítettünk egy albumot, de az sem jelent meg soha. Ez már tényleg sok volt nekem, teljesen elvesztettem a fonalat, és a bizalmam is megrendült a zeneiparban. Úgy döntöttem, hogy felhagyok a zenével, szóval szabadságra mentem, ami 11 évig tartott.”

Mi hozott vissza a zenekarhoz?

„Az, hogy 1999-ben teljesen váratlanul kaptam egy telefont. A Wacken Open Air szervezői hívták a zenekart napi headliner fellépőnek. Azt kérdezték, szeretnék-e részese lenni egy 20 éves jubileumi Tygers Of Pan Tang koncertnek. Hogyne akartam volna, hiszen a zenekar az én gyermekem volt, én indítottam útjára 1977-ben. Nagyszerű koncert volt, 22 ezer ember előtt léptünk fel. Olyanok játszottak velünk aznap, mint a Saxon, a Dokken vagy a Hammerfall. Szerintem meg sem érdemeltük a főzenekari státuszt, de azért nem okoztunk csalódást. Engem akkor csípett meg újra a rock and roll bogár, azt éreztem, hogy a színpadon a helyem. Ezért gyorsan összeraktam egy új Tygers Of Pan Tang zenekart, s azóta újra itt vagyunk.”

.
John Sykes, akit sokan minden idők egyik legjobb gitárosának tartanak, nem akart részt venni az újjáalakulásban?

„Nem, hiszen ő már korábban kilépett a zenekarból. Őszintén szólva, elég csúnyán cserben hagyott bennünket, hiszen négy nappal azelőtt lépett le, hogy kezdődött volna egy francia turnénk. Nem tudom mi járt akkoriban a fejében, csak annyit mondott, hogy Ozzy-hoz megy meghallgatásra. Nem értettük a dolgot, hiszen akkoriban nagyon jól ment a zenekarnak, mind professzionális zenészek voltunk, semmi mással nem kellett foglalkoznunk. Talán azt gondolta, hogy Ozzy mellett jobban megfizetik. Az állást azonban nem kapta meg, ezért szeretett volna visszajönni, de addigra már betöltöttük a helyét.”

Tartod vele a kapcsolatot?

„Igen, nagyon jó barátok vagyunk, a mai napig sokat beszélünk egymással. Tudod, John sokkal jobb gitáros, mint én vagyok. Nagyszerű zenész, akire példaképként tekintek, és büszke vagyok arra, hogy közös zenekarban lehettem vele.”

Kikre tekintesz még úgy, mint igazi gitárhősökre? 

„Nem vagyok benne annyira az ilyen dolgokban, de ha valakit választanom kéne, akkor Glenn Tiptont mondanám. Az ő játékát mindig nagyon szerettem. Feltétlenül meg kell említenem még Gary Moore-t, aki jó barátom is volt, valamint a Uriah Heep főnökét, Mick Boxot, akinek nagyszerű szólói vannak. Brian Robertson (ex-Thin Lizzy, ex-Motörhead) is kiváló gitáros, mellette rendkívül kedves ember, őt szintén kedvelem. Talán észrevetted, hogy egyikük sem shredder technikájú gitáros, én ugyanis jobban szeretem azt a régimódi hozzáállást, hogy játssz csupán három hangot, de az legyen tökéletes, mintsem háromszázat.”

A jelenlegi tagságban te vagy az egyedüli alapító. Jelenti ez azt is, hogy te döntesz mindenről az együttes dolgait illetően? 

„A Tygers Of Pan Tang egy demokratikus zenekar, mindenkinek van beleszólása az ügyekbe. Ezen kívül van egy menedzserünk és egy ügynökségünk, velük is rendszeresen egyeztetünk.”

Azzal elégedett vagy, amit az újjáalakulás óta elértetek?

„Nagyon is. Az elmúlt 25 évben hét stúdióalbumot adtunk ki, valamennyit tele ötcsillagos dalokkal. Jelenleg a tagság is elég stabil, három éve ugyanabban felállásban játszunk. Azt persze tudomásul kellett venni, hogy ma már nem tudunk csak a zenélésből megélni, így mindannyiunknak van mellette más munkája is, de a zenélés nagyon sok örömet okoz számunkra.”

Ahogy a beszélgetésünk elején említetted, április végén egy újabb koncertalbumotok jelenik meg, a Live Blood. A Tygers Of Pan Tang elég sok koncertlemezt adott már ki. Mi szükség volt egy újabbra?

„Mert ezzel a felállással még nem készítettünk. Körülbelül tíz koncertalbumunk van, de egy olyan sincs még, amin Jack (Jacopo Meille) énekel, pedig már húsz éve itt van velünk. A Live Blood azonban nemcsak koncertalbum, hanem egy teljes, eddigi karrierünket összegző kiadvány. Abból a szempontból is érdekes lesz, hogy amit hallasz rajta, az mind megtörtént a színpadon. Az élő felvétel után nem mentünk be a stúdióba, hogy kijavítsuk a hibákat, vagy pluszban rázenéljünk. Nincs háttérgitár, nincs aláfestés, csupán az szerepel a lemezen, amit élőben is eljátszottunk.”

–Szöveg: Gyuricza Ferenc / Gyuricza Tamás Marcell