Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Kiss Gábor / Értékelés: 6
Gyakorlatilag családi vállalkozásként működik a Tungsten, hiszen a csapatot 2016-ban hozta össze fiaival, Niklasszal és Karllal az az Anders Johansson dobos, aki leginkább a Hammerfall révén, illetve Yngwie Malmsteen mellől lehet ismerős sokaknak. A banda neve eredetileg Strokkur volt, ezt cserélte le Tungstenre 2019-ben a Johansson família, illetve a kezdetektől velük muzsikáló énekes, Michael Andersson. Közel sem friss formáció tehát a Tungsten, hiszen ha az előző név alatti időszakot is figyelembe vesszük, a The Grand Inferno már az ötödik nagylemezük.
A zene pedig, ha nem is olyan vegytiszta heavy metal, amit Johansson apuka múltja alapján várnál, azért mégsem esik nagyon messze tőle. Ez a muzsika is a dallamos, európai heavy metalból táplálkozik, komoly különbség viszont, hogy ellentétben mondjuk a Hammerfallal, itt nagy szerepet kapnak a táncolható ritmusok, a menetelős tempók, de a kifejezetten popos refrének is, és egyébként is a mindenféle elektronikának, billentyűs díszítésnek köszönhetően sokkal modernebb megközelítésű az egész anyag. Tipikus belépőzene ez, amire tizen- vagy huszonévesen nagyon rá lehet kattanni, hiszen tényleg azonnal fülbe ülnek a refrének, az ilyesfajta, felhígított, ökölrázós, himnikus heavy metalra meg hatalmas igény van a fesztiválokon manapság.
Hogy Anders Johansson múltja ellenére miért nem sikerült komoly ismertségre szert tenniük, az viszont egyszerűen megmagyarázható, hiszen amellett, hogy nincs különösebb gond a Tungstennel, azért leginkább csak tizenkettő egy tucat, amit művelnek. Ugyanezt, ugyanígy ezer más banda játssza ugyanis, Johanssonék pedig semmi olyasmit nem villantanak, ami kiemelné őket a nagy masszából.
Michael Andersson (lásd még: Cloudscape) hangja persze rendben van, és a csapat is tud dalokat írni, de mégis úgy robog át rajtam a teljes The Grand Inferno, hogy semmilyen maradandó nyomot nem hagy maga után. Sajnos a hangzástól kezdve, a bántóan sematikus, fejszés-harcosos borítón keresztül egészen a teljesen paneles dalokig totálisan átlagos minden, amit a Tungsten csinál. Ez még akkor is így van, ha a Lullaby-ban női éneket is bevetnek, a Falling Apartot meg egy leginkább djentesnek nevezhető, súlyos riffre építik fel. Viszont ezek sem mentik meg az anyagot a középszerűségtől, sőt, a Lullaby hallgatása számomra talán a legkellemetlenebb élmény a The Grand Infernón.
Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok a bandával, hiszen a totál átlagosságon és az ebből következő feleslegességen kívül mást nem igazán tudok a szemükre vetni, de az is igaz, hogy pont az ehhez hasonló lemezek mindent elárasztó dömpingje a műfaj egyik legnagyobb rákfenéje.
