Norvégia tele van olyan zenekarokkal, amelyekre a kissé közhelyes, de helytálló kifejezést alkalmazhatjuk, ami úgy hangzik, hogy „intézmény”. Ilyen a Darkthrone, a Mayhem, vagy az Emperor, s emellett legendás nevekből is sok van. Ugyan az eredetileg 1991-ben alakult, s a 2000-ig tartó első időszakban három albumot megért Tulus nem mondható intézménynek, nem vitás, hogy a színtér olyan veteránjaival, mint Sarke és Blodstrup, megtestesítik a norvég BM-hangzást. Legalábbis annak az egyik bástyáját.
Az első lemezekkel a Tulus megalapozta a hangzását, amit a 21. században a 2007-es Biography Obscene albumtól kezdődően tovább tágítottak, tágítanak, s öregbítenek is egyben. Ugyanis a Tulus egészen aktív lett az utóbbi években, nem ülnek a babérjaikon. Az a nagyszerű a norvég színtéren, hogy ugyan nem irányul rájuk olyan figyelem, mint a ’90-es években, a legkitartóbb zenekaraik egészen nagy magasságokba emelkedtek fel zeneileg (Enslaved, Borknagar, Helheim), de a kisebb nevek között is számos kitűnő csapatot találunk, mint például a tavaly egy nagyon erős albumot kiadott Djevel. A Tulus – és vonzáskörzete: Khold, Sarke – kreatív csúcspont közelében mozog, ugyanis a Fandens Kall szűk három évvel az Old Old Death után érkezik.
Mint fentebb utaltam rá, a norvég csapatok jó része nem ugyanazt a lemezt adja ki újra és újra, s ez a hozzáállás a Tulus tagjait is jellemzi. Megvan a hangzásuk, de ezen belül nem félnek kisebb kitérőket tenni, bátran állni a dalszerzéshez. Adott a középtempós, akár groove-osnak is nevezhető húzós ritmika, miközben a gitártémákat szívesen nyújtják-húzzák, hogy ne legyen túl tipikus a játék. Kis progresszív ízek itt, kis női ének ott, rock’n’rollos húzás a harmadik tételben, akusztikus pillanatok megint egy újabb dalban, s ez jót tesz a kreativitásnak, elevenen tartja mind a zenélés örömét, mind magát a zenekart.
Black metal ide, vagy oda, már rég nincs arról szó, hogy ezek a veterán csapatok bármilyen extrémitási versenyben akarnának részt venni, vagy pukkasztani szándékoznának a polgárokat. Egyszerűen a zenélés az életformájuk, a sorsuk, a dolguk – a szenvedélyük és a foglalkozásuk egyszerre. Erre születtek, ehhez van érzékük, tehetségük. S ezzel, kimondva, kimondatlanul, valamiféle kulturális bázist is létrehoztak.
Változatos, élvezetes album a Fandens Kall; úgy morózus és súlyos, hogy közben érezhető a játékosság, a felszabadultság és a műfaj iránti elkötelezettség.
— Milán Péter
