Görögországban, 2006-ban alakult a The Temple nevű zenekar. Nem mondhatnám, hogy nagyon aktív a csapat, ugyanis 2015-ig csak egy demó és egy EP született, majd a rákövetkező évben a Forevermourn című debütlemez. 2017-et egy split fémjelezte (az Acolytes Of Moros társaságában), majd tavaly év végéig kellett várni a következő, immáron komolyabb megjelenésre.

Szép, egyházi jellegű énekkel kezdődik az Of Solitude Triumphant című kettes album, majd elindul a görögök epikus doom zenéje. Annak idején hallgattam a Forevermourn albumot, azonban később nem került elő, és elképzelhető, hogy ez a CD is erre a sorsra jut. Nem mintha rossz lenne, erről szó sincs, azonban hiányzik a zenéből az a plusz tényező, ami a műfaj legjobbjai közé emelhetné a The Temple-t. Nem lehet pontosan meghatározni, mi lenne ez, talán az erősebb témák, maradandóbb szerzemények.

A doom riffek mellett Stefanos és Felipe tremoló-gitározást is bemutat, tehát nem a doom-szabálykönyv lapjait fürkészve zenélnek, és az elégikus hangulat is masszív lepelként vonja be a lemezt, az összkép tetszetős, mégis kevéssé emlékezetes. Father Alex énekes/bőgős hangja mélabús, szomorkás, orgánuma, stílusa tökéletes egy ilyen csapatba, és noha témái kellemesek, nem sok marad meg belőlük az album végeztével.

A The Temple doom metalja olyan doom-harcostársakhoz hasonlítható, mint az olasz Black Oath, a német Cross Vault, a chilei Procession, de az Isole és a Dautha világával is akadnak közös pontok. Jólesően borzolják a hallójáratokat a Premonitions Of The Final Hour tremolói, doom riffjei, s maga a gitárhangzás is nagyon jó; nyers és erőteljes, a basszusgitárral együtt nagyon organikus hatást kelt, de néhány emlékezetesebb téma, csúcspont elkelt volna. A doom metal elkötelezett kedvelői biztosan szívesen hallgatják a The Temple zenéjét, mert a doom-hangulat lényegéhez van érzéke a görögöknek.

— Milán Péter