Az európai hard rock / heavy metal színtér legmarkánsabb, és egyben legpatinásabb előadói közé tartozik a svéd Treat zenekar, amely a nyolcvanas évek második felében két remek albummal írta be nevét a rockzene történelemkönyvébe. Az 1987-es Dreamhunter, majd a két évre rá kiadott Organized Crime is azon nagylemezek közé tartozik, amiket napjainkig etalonként emlegetnek a műfaj kedvelői. Bár a Treat működése nem volt folytonos, ám a napjainkban is aktív zenekar ennek ellenére tavaly – némi csúszással – negyvenéves jubileumát ünnepelte. Az alapító énekes, Robert Ernlund ennek kapcsán nyilatkozott lapunknak.

A Treat 1981-ben alakult, mégis csak 2023-ban ünnepeltétek a negyven éves jubileumotokat. Mi okozta a két év csúszást?    

„Az, hogy a tényleges jubileumi évünkben, tehát 2021-ben a pandémia miatt több helyen nem lehetett koncertet tartani. 2022-ben valamivel már jobb volt a helyzet, de még mindig nem az igazi. Így 2023 volt ez első olyan év, ami megadta az ünnep esélyét, ezt ki is használtuk. Egy zenekar életében a negyven év olyan mérföldkő, amiről csak méltóképpen lehet megemlékezni. Ezért mindenképpen szerettük volna elkerülni, hogy koncertet kelljen visszamondani bármi miatt, azaz biztosra mentünk. Nem volt nagy turnénk, többnyire odahaza, Svédországban léptünk fel, de játszottunk Németországban és Belgiumban is. Sőt, meghívtak az Egyesült Államokba, a Monster Of Rock Cruise hajóra is. A 2022-es koncertekkel együtt majdnem húsz fellépésünk volt.”

Nem kevés ez egy negyvenéves jubileum megünneplésére?

„Lehet, hogy nem sok, de nem lazítottunk. A járvány alatt készítettünk egy albumot, és nagyon boldogok voltunk, hogy nem kellett sietnünk vele.”

A jubileumra az sem vetett árnyékot, hogy 1993-tól 2006-ig nem működött a zenekar?

„Negyven év minden tekintetben nagyon hosszú idő. Könnyen előfordul, hogy megfáradnak az emberi kapcsolatok, lazulnak a baráti kötelékek, vagy egyszerűen már nem akarsz együtt dolgozni a volt társaiddal. Velünk is ez történt, tartottunk egy hosszú szünetet, de a Treat megalakulása így is negyven éve történt.”

Annak idején miért oszlott fel a banda?

„Mert olyan dalokat kezdtünk el írni, amik nem tetszettek, ezért bejelentettem, hogy kilépek. Mondtam a többieknek, hogy elveszett a tűz, már nem élvezem a zenélést. Ugyan készült még egy album, amin egy barátom, Mats Leven énekelt, de nem sikerült igazán jól, és aztán jött a grunge, ami felforgatta a teljes rockzenei színteret. A ’80-as évek zenekarait mind elnyomta.”

Ahhoz mi adta a lökést, hogy 2006-ban újra ringbe szálljatok?

„Egy koncert erejéig meghívtak bennünket a Sweden Rock fesztiválra. Olyan jól sikerült, hogy utána is együtt maradtunk, majd adtunk néhány további koncertet Európában. Ennek alapján a Frontiers Records adott egy ajánlatot, hogy kiadná egy új albumunkat. Először visszautasítottuk, mert már csak hobbiból akartunk zenélni, egyikünk sem tervezett visszatérni a zenei üzlethez. A kiadó azonban kitartó volt, így végül mégis igent mondtunk. Jamie (Borger, dobos) már előtte eljött hozzám, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem újrakezdeni. Azzal győzködött, hogy mennyien szeretnek még mindig bennünket, és igaza lett. Olyan volt, mintha 1993 és 2006 között a föld alatt élt volna tovább a zenekar. Amikor 2010-ben megjelent a Coup de Grace albumunk, óriási sikere lett. Van otthon egy mappám, abban gyűjtögetem a zenekarról szóló cikkeket. Néha előveszem, mert jó látni, hogy a Coup de Grace sok helyen maximális pontszámot kapott, de olyan is volt, hogy az év albumává választották. Hirtelen kezdtek elárasztani bennünket koncertmeghívásokkal. Ez újra dilemmát okozott, hiszen mindannyiunknak van civil munkája. Én hangmérnök vagyok, Anders (Wikström, gitáros) tanár, aki gitárt, basszusgitárt, dobot oktat, míg Patrick (Appelgren, billentyűs) egy kiadónál dolgozik. Tehát valamennyien olyan dologgal foglalkozunk, ami mellett nem könnyű koncertezni. Ezért a Treat továbbra sem professzionális együttes, vagyis nem lemezkiadásból és koncertezésből élünk, csak élvezni akarjuk a zenélést. Nagyszerű érzés, hogy az emberek még ma is szeretik a dalainkat, és eljönnek megnézni minket. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, ami boldoggá tesz bennünket. Rengeteg helyre jutottunk el a zene által, még Japánba is. Ha nem zenélnék, valószínűleg sosem jártam volna ott.”

Ezek szerint nem a nosztalgia hozott benneteket újra össze?

„Nem. Szerintem, aki nosztalgiázik, az megpróbálja átverni a közönséget. Az emberek azonnal érzik, ha nem vagy őszinte. Lehet, hogy csak kettő hang van az egész koncert alatt, ami erről árulkodik, de ők azt a két hangot is észreveszik.”

Az újjáalakulásban egyik régi basszusgitárosotok sem kívánt részt venni? 

„Ken (Siewertson) nem akart visszajönni. Joakim (Larsson) először még benne volt. Két új dalt vele vettünk fel, aztán a koncertezést már nem tudta vállalni.”

Mit tekintesz a karrieretek legkiemelkedőbb pontjának?

„Még mindig az Organized Crime albumot. Szerintem az mutatja meg a legjobban a Treat zenei világát. Egyszerű a receptje, dob, gitár, basszusgitár, billentyű és ének. Mindenből csak kellő mennyiség, semmit sem szabad túladagolni. Szeretjük, ha egy dalnak jó az énekdallama, és olyan benne a kórus rész, amit az emberek velünk tudnak énekelni. Az Organized Crime album tele van ilyen dalokkal, de a legutóbbi nagylemezünk a The Endgame szintén nagyon jól sikerült. Ezt a kritikusok és a rajongók is mondják. Volt, aki szerint olyanok vagyunk, mint egy minőségi bor, ahogy öregszünk, egyre jobbá válunk. Örülök ezeknek a véleményeknek, igazság szerint én már attól is boldog nagyok, hogy a hangom ennyi év után sem változott, nem kopott meg.”

Egy pillanatra megijedtem, amikor a The Endgame megjelent, eleinte azt hittem, hogy az lesz az utolsó album, és ismét vége a zenekarnak. Kérlek, nyugtass meg, hogy nem így van! 

„Nos, mit is mondhatnék erre? Ahogy az album dalait írtuk, Anders-szel leültünk, és őszintén megbeszéltük: lehet, hogy tényleg ez az utolsó nagylemezünk. Nem akarjuk befejezni a zenélést, de nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Dalokat továbbra is megjelentetünk, de abban már nem vagyok biztos, hogy lesz még másik Treat album. A The Endgame óta van már két új dalunk, és persze rengeteg ötletünk, amiből továbbiak születhetnek. Persze, nem érezzük feltétlenül kényszerét az új számok írásának, hiszen van elegendő ahhoz, hogy koncertet adjunk. A World of Promises vagy a Conspiracy műsorra tűzése nélkül le sem jöhetünk a színpadról.”

Az Organized Crime akkoriban jelent meg, amikor a dallamos hard rock a legnépszerűbb irányzatok közé tartozott. Nincs bennetek keserűség amiatt, hogy a Whitesnake vagy a Europe sikerei messze túlszárnyalták a tiéteket? 

„Nem emlékszem arra, hogy bárkire is irigyek lettünk volna. Tisztában voltunk a saját értékeinkkel és lehetőségeikkel, és nem akartunk másokat követni. A Treat nem is tudott volna olyan lenni, mint a Europe. De barátok vagyunk, kölcsönösen tiszteljük egymást, még turnéztunk is együtt. Ezért aztán jól ismerem a The Final Countdown sztoriját. Joey (Tempest, a Europe énekese) mesélte egyszer, hogy amikor elkészült a dal demójával, nem is volt vele elégedett. Fel sem akarta tenni az albumra. A menedzserük győzködte, hogy jó a dal, ne hagyja elveszni. Igaza lett, a The Final Countdown az egyik leghatalmasabb sláger, ami valaha is megjelent. Az is izgalmas, hogy a Europe éppen most tervezi a visszatérést a ’87-es hangzásához. Úgy tudom, már dolgoznak az új album dalain. Meglátjuk, milyen lesz, de ha igazak a pletykák, az szerintem nagyon jót fog tenni a zenekarnak.”

Az miért van, hogy a dallamos rockzenei színtérről ma csak kevés zenekar tud igazán sikeres lenni?

„Talán azért, mert ma mindenki egyre durvább hangzás mellett kötelezi el magát. Ez önmagában nem is lenne rossz, de ez azzal is együtt jár, hogy eltűnik az önálló arculat. Sok zenekart ugyanaz a hangzás jellemez. Mi tudatosan törekedtünk arra, hogy megtartsuk a ’80-as évek hangzásvilágát. Tudod, velem is előfordult, hogy amikor a stúdióban vettem fel az éneket, rám szóltak a többiek, hogy kezdek utánozni más énekeseket. Azt mondták, Robert, ne akarj másra hasonlítani, azon a hangon kell énekelned, ami a tiéd. Szerintem ez hiányzik a mai zenekarokból.”

Milyennek tartod a svéd dallamos rockzenei színteret? Nekem úgy tűnik, a svéd melodikus metal zenekaroknak tipikus, mással össze nem téveszthető dallamvilága van…

„Igen, ez szerintem is így van. Nagyon sok jó zene származik Svédországból. Nemcsak rock, pop is. Svédország rendkívüli mennyiségű jó zenét adott a világnak. A heavy metal az egyik legmenőbb műfaj Svédországban. Nem az én műfajom, de el kell ismernem, hogy a svéd acél valóban minőségi. Tudod, mi mind úgy növünk fel, hogy megtanuljuk szeretni a jó zenét. A svédek rengeteg zenei tapasztalatot szereznek az iskolában.”