A Tomb Mold korábban a death metalnak egy valamelyest direktebb változatát művelte, még akkor is, ha lemezeiken, főleg a 2019-es Planetary Clairvoyance-on voltak kisebb csavarok. Ugyanakkor a jó témákra ügyelt Derrick Vella és három társa. Ehhez az irányhoz képest a The Enduring Spirit című negyedik album elég radikális váltást jelent. Vella jó gitáros, nem kérdés, ahogyan társai is urai hangszereiknek, s minden bizonnyal adódott a lehetőség, hogy egy a korábbinál jóval technikásabb irány felé tolják a Tomb Mold szekerét.

A kanadaiak zenéje gyorsabb, komplexebb lett, sőt, azt kell mondanom, helyenként kissé átláthatatlanok is a szerkezetek. Vella és a Tomb Mold kikapcsolták a kontroll-gombot, mivel annyi témát paszírozta bele egy-egy tételbe, amennyit nem szégyelltek. Ez is egy metódus, önmagában nem lenne problematikus, azonban dalszerzés terén még messze nincsenek ott, mint mondjuk néhai Chuck Schuldiner, így a lemez egy idő után kissé fárasztóvá válik. Halljuk a folyamatos riffözönt, a sok váltást, azonban a témák tengerében kb. minden ötödik-hatodikra figyelhetünk fel, leginkább akkor, amikor érkezik egy kiállás, vagy egy dallamosabb rész akasztja meg a szakadatlan riffgyártást.

A fentiek értelmében a The Enduring Spirit leginkább egy „hallgassuk meg, hány hangot lehet egy death metal albumba belepréselni” típusú lemez, ily módon akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez egy kísérlet death metal-terepen. Olykor egészen hangulatos részekre lelhetünk (Servants Of Possibility), itt a szólók is nagyon jók, de összességében még lehetett volna dolgozni az egyes tételeken – ritkítani, gyomlálni, érlelni, alakítani. Nem feltétlenül kell mindent lemezre tenni, ami hang kijön az ujjak alól, bár lehet, hogy ők azt mondanák, már ezeket is megszűrték.

Prog-death-riffek armádiája: ez az új Tomb Mold.