Kiadó: ViciSolum Productions / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 7
Henrik Brockmann énekes neve leginkább a feketeöves Royal Hunt-fanoknak lehet ismerős, ő volt hallható ugyanis a dán csapat első két albumán, még mielőtt a helyére 1995-ben érkezett DC Cooperrel a fronton a brigád nagyobb ismertségre tett volna szert. Később aztán felbukkant itt-ott még az arc (pl. Evil Masquerade), de nagyobb horderejű dolgok nem kötődnek azóta a nevéhez. Kiválása ellenére kapcsolata a Royal Hunt-táborral is rendeződött később, ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az évtizedek során André Andersenék több albumán is hallhattuk háttérvokalistaként, vendégénekesként. Most pedig a tavaly megalakult Timeless Fairytale élén bukkant fel, ahol olasz és svéd muzsikusgárdával játszik neoklasszikus, melodikus hard rock/metal muzsikát… micsoda véletlen, épp a korai Royal Hunt nyomdokán! És nem csak amúgy megközelítőlegesen, ímmel-ámmal, többé-kevésbé abban a zenei és dallamvilágban, vagy hellyel-közzel olyasmi hangszereléssel – hanem minden ízében már-már röhejes módon ugyanúgy, tokkal-vonóval, minden kis nüansznyi fordulatával és megfejtésével, barokkos dallamfordulataival, női vokáljaival, satöbbi. Ha nem tudom, hogy ez egy új anyag, simán elhiszem, hogy e bő háromnegyed órányi muzsika még a Royal Hunt műhelyében íródott, csak aztán DC érkezése miatt a fiókba került és a feledés homályába veszett. (A borítókép még rímel is a Clown In The Mirror frontjára, khm…)
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek így, ilyen formában vajon mi értelme van – nos, ahogy sok más esetben, úgy az éremnek itt is két oldala van. Egyfelől az első két Royal Hunt-lemez birtokában kijelenthető, hogy mást-többet-újat nem nyújt a Timeless Fairytale azokhoz képest, sem zeneileg, sem hangulatában, sem bármilyen más szempontból. Ez a dolog egyik része.
Másfelől viszont ha tekintetbe vesszük, hogy közben a Royal Hunt zenéje nagyszabásúbb, grandiózusabb lett, ez az album meg a maga módján a korai, még szikárabb hangzású éra újraélesztésének tekinthető, akkor azért mégiscsak van ráció a dologban. Pláne, hogy maguk a dalok tényleg tök jók, egyikükre sem tudom azt mondani, hogy gyengébb színvonalú lenne a Land Of Broken Hearts vagy a Clown In The Mirror szerzeményeinél. Csak hát ugye az egy három évtizeddel ezelőtti sztori volt, most meg 2024 van…
A pontszámom is ennek a kettősségnek köszönhetően lett annyi, amennyi, mert e háttértények ismerete nélkül, önmagában a lemezanyag egy erős nyolcast is simán megérne. Brockmann hangja teljesen rendben van, mit sem kopott az eltelt évtizedek alatt – néhol bennem Klaus Meine neve is feldereng itt-ott a hallatán, és ezt most dicsérőleg mondom. A méltóságteljesen hömpölygő címadó darab, a harapósabb-riffelősebb The Best Part Of Your Life vagy a remek refrénnel ékesített Trust Your Heart nálam az album legerősebb pontjai, de igazából egy különösebb megingások nélküli, jól működő, kompakt egész az A Story To Tell. Kíváncsi vagyok, viszik-e tovább ezt a koncepciót, lesz-e vajon folytatás.
