Harmadszor írok már erről a koncertről, de még mindig van mit mondanom. Sőt.

Mint talán már minden metalrajongó tudja, a Thy Catafalque, mely Kátai Tamás jobbára egyszemélyes projectje, és melynek albumait az elismert francia metal kiadó, a Season Of Mist adja ki már jó ideje, és mely az egyik legsikeresebb és legismertebb magyar metal formáció széles e világon, egész 2021 augusztusáig nem adott koncertet. A Fekete Zaj fesztiválon Mezolit néven futó produkció egyszeri és megismételhetetlen volt, és részben azért jött létre, mert sokunk közül, akik annyira akartunk már egy TC koncertet, két Balázs (Adorján ill. Varga) végre tett is valamit. Kátai meg rájuk hagyta, ill. végül ő maga is szerepelt, de csupán 3+1 dalban – a szegedi black metal blokkban basszusgitározott, ill. a koncert végén szavalt egyet. Már a koncertbeszámolóban sem fukarkodtam olyan nagyívű kijelentésekkel, mint hogy történelmi jelentőségű esemény volt ez, és a koncertfelvételt látva-hallva csak még inkább így éreztem, ám a moziban ülve fogtam fel végre igazán a mélységeit.

Kezdjük ezzel: tud bárki mondani olyan magyar metal vagy akár másféle underground bandát, akinek a koncertfelvételét valaha moziban lejátszották?

Persze, mondhatja bárki, hogy a Toldi nem egy multiplex, amolyan underground művészmozi, de hát illett is oda a TC, és nem volt épp kicsi a terem meg a vászon. Mondhatja azt is, hogy a koncertélményt semmiféle koncertfelvétel nem pótolhatja, és ezzel nem is vitatkozok. Hozzátéve, hogy egészen elképesztő élmény volt a nagy vásznon látni azt a sok embert, aki fellépett, akik közül olyan sokakat ismerek és kedvelek, és akik egy része ott is ült a nézőtéren. Meg aztán a Mezolit (a vetítés előtti beszélgetés sűrűn hallott szavával élve) deklaráltan nem akart tipikus koncertfelvétel lenni: a vonalból felvett anyagot újrakeverte a három dalban gitározó Vári Gábor (Dystopia/Miracle Sound), így nyilván máshogy szól, mint ahogy Sástón a nézőtéren hallhattuk – cserébe álomszép. Akárhogy is, óriási dolog, hogy ez a koncertfilm moziba került, még ha egyetlen alkalomra is. Lenyűgöző, sűrűn szívdobogást okozó élmény volt így megnézni.

De nem ez az, amire most jöttem rá. Hanem az, hogy a hazai metal történelem egyik csúcspontja volt a Mezolit. A vetítés előtti beszélgetésben Zeróék ill. a két filmes srác is beszélt róla, hogy voltak hibák, nehézségek, de ez mind nem számít ahhoz képest, ami történt ott is, meg aztán a koncertfelvételen. Az történt ugyanis, hogy összejött majd’ harminc zenész, több generációból, akik nemcsak alázattal és becsülettel, de mély átéléssel és tudásuk javát adva játszották el Tamás dalait. Csupa olyan ember zenélt, aki saját jogán, a saját zenekarával is nemzetközi szintet képvisel, mindannyian sok magyar (és sokan sok külföldi) zenerajongónak adtak már rengeteget; mondhatni, hogy mindannyian profik. Mégsem azt éreztem, hogy uramisten, a Sear Bliss énekese vagy a Tyr dobosa mekkorákat alakít, hanem hogy létrejött egy olyan összefogás, ami tényleg csodaszámba ment – s miközben egy pillanat sem volt, ami ne lett volna hű az eredeti TC felvételekhez, s mégis mindenki tudta magát adni. Különösen a közeli képeknél jön le egyértelműen, hogy az összes fellépő mennyire jelen volt, mennyire élte. Bárcsak országban-világban mindenki mindent olyan szenvedéllyel és szakértelemmel művelne, ahogy ez a koncert zajlott!

És igen, még számos zenészt tudnék én is sorolni, akikre kíváncsi lettem volna, hogy hogyan adnak elő TC dalokat (kezdve nyomban azokkal, akik szerepeltek a lemezeken, ám itt ezért-azért nem tudták vállalni a fellépést), ám úgy érzem, minden irányzat, minden kapcsolódó generáció képviseltette magát, és ez tényleg valami rendkívüli élmény volt. S a videót ill. a mozis vetítést nézve is az, hiszen ugyanúgy borzongtam megannyi dalnál. Csupa olyan ember zenélt, aki mind azon dolgozott világéletében, hogy túllépjen a lakossági rockzenén, hogy bizonyítsa, hogy a metal lehet művészet, hogy lehetnek új útjai anélkül, hogy elvesztené metal mivoltát (meg lehet nézni-hallgatni pl. a Fekete mezők-et!), és hogy bebizonyítsa, hogy magyar metalzenész is zenélhet úgy, hogy bárhol a világon megállja a helyét. S mindezt úgy, hogy közben, ahogy nézem a Mezolit remek képeit, megható és vidám jeleneteit, egyre az jön, hogy végül is ez egy hatalmas örömzenélés volt mindenkinek.

Meglehet, zene mindig lesz, ám ahogy a világ kinéz, meg amerre halad, kérdéses, meddig lesznek még efféle koncertek (vagy éppen mozik). De ez mellékes ahhoz képest, hogy akkor és ott, a mátrai éjszakában megélhettük ezt a csodát a telihold alatt, és hogy készült belőle egy olyan felvétel, melyhez foghatót nemzetközi szinten is nagyon keveset tudnék mondani. Ez „nem csupán” egy újabb koncert volt, amit évtizedek múlva is emlegetnek majd, akik ott voltak, hanem a magyar metal egyik csúcspontja, mérföldköve. Egy pillanat, amikor az esetleges hibák mellett is minden és mindenki a helyén volt, ami igazságot szolgáltatott az egész műfajnak. Tényleg ilyen pólómintának való cucc: „lehet, hogy öreg vagyok, de ott voltam a Mezoliton”, meg „lehet, hogy összeomlik minden, de akkor éltem, amikor Kátai alkotott”.

(És akkor arról nem is szóltam, hogy ezután jött létre és indult be a TC koncertzenekarként, és hogy legközelebb májusban a Parkban ismét visszazenélik a csillagokat az égre.)