Szeptemberben veszi kezdetét a Parkway Drive húszéves jubileumi turnéja kontinensünkön, amelynek vendégeként a Thy Art is Murder is fellép november 8-án a Sportarénában. Kérdéseinkre Andy Marsh, a zenekar gitárosa válaszolt.

Szöveg: Gyurciza Tamás Marcell · Fotó: zenekari archívum

–

Három ausztrál csapat turnézik együtt, ráadásul ti már több alkalommal felléptetek a Parkway Drive előzenekaraként. Jól gondolom, hogy nemcsak munkakapcsolat köt össze benneteket?  

„Nagyjából húsz éve mondhatom magam a Parkway Drive-os srácok barátjának, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. Ugyanabban a városban kezdtem el zenélni, mint ők, az ausztráliai Brisbane-ben. Bár mindkét zenekar Új-Dél-Wales tartományból származik, de a Thy Art Is Murder, amihez én 2010-ben csatlakoztam, a Sydney-hez közeli Blacktownból indult, így tulajdonképpen a Parkway Drive-os srácokat előbb ismertem meg, mint a mostani zenekarom tagjait. Ez nagyjából igaz a The Amity Affliction tagjaira is, akiket szintén nagyon kedvelek. Én egy Byron Bay nevű tengerparti településen nőttem fel, ami körülbelül két órányi autóútra van Brisbane-től. Az akkori bandámmal annak idején én is ott koncerteztem, akárcsak a Parkway Drive vagy a The Amity Affliction. Őrület, hogy mindez már húsz éve volt.”

A Parkway Drive metalcore-zenekar, ti deathcore vagytok, azaz sokkal durvább, intenzívebb zenét játszatok, mint ők. Szerinted jó párost alkot ez a két zenekar együtt egy turnén?

„Szerintem igen, és azt az elmúlt évek során be is bizonyítottuk, hiszen már legalább tíz közös turnén vagyunk túl, s eddig mindegyik nagyon jól működött. Kölcsönösen tiszteljük egymás munkásságát, ami nagyon fontos, hiszen ez az egyik alapja a barátságunknak. Nekem egyébként az a véleményem, hogy sokkal jobb, ha egy turnén nem ugyanazt stílusú zenét játszó zenekarok vesznek részt, mert ezáltal jóval szélesebb körű célközönséget tudunk megszólítani. Ezt a körutat különösen nagy izgalommal várom, mert így hárman még sosem turnéztunk együtt, és nem tudhatom, hogy valaha lesz-e még rá alkalom.

Szerintem úgy 40-45 percnyi játékidőnk lesz, nagyjából ugyanannyi, mint a The Amity Afflictionnek. A Parkway Drive viszont hosszú műsorral készül, ami érthető is, hiszen mégiscsak az ő húszéves jubileumi turnéjuk lesz.”

A Parkway Drive rengeteg pirotechnikát használ a koncertjein. Nektek milyen lesz a színpadképetek?

„Erről sem tudok még mit mondani, azon is múlik, hogy a Parkway Drive mit enged használni, mire kapunk lehetőséget, hogy felvigyük a színpadra. Az azonban biztos, hogy azzal a pirotechnikával, ami nekik van, lehetetlen versenyezni. Ők annyi tüzet használnak, amivel az egész világot lángra lehet lobbantani. (nevet) Nem tudom, láttál-e felvételeket a tavalyi ausztrál turnéjukról, de őrület, hogy mit műveltek ott. Szerintem ez a legnagyobb és leglátványosabb turnéjuk, amit valaha is csináltak, és nagyon örülök, hogy a részese lehetek. Mi majd valami mással próbálkozunk, valami szerényebb dologgal, de azért igyekszünk érdekessé tenni a koncertünket. Erről most kezdtünk el a produkciós irodánk tagjaival beszélgetni.”

Az utolsó albumotok, a Godlike másfél éve jelent meg. Lesz újabb is az európai turné előtt?

„Már dolgozunk egy új albumon, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el is készülünk vele a turné előtt. Kislemezek biztosan lesznek, a Through Blood I Purify tavaly év végén már meg is jelent, és továbbiak is várhatóak, szóval sok minden van a tarsolyunkban. Ha a kérdésed arra irányult volna, hogy az európai turnén játszunk-e új dalokat, azt viszont még nem tudom megmondani. 2024 nyarán voltunk utoljára Európában, előtte pedig 2023 őszén. Akkor kisebb klubokban léptünk fel, tavaly nyáron pedig főleg fesztiválokon. Egy arénában egészen más dalok működnek jól, mint egy kis klubban, vagy egy fesztiválszínpadon. Biztosan átvariáljuk a műsort, még az is lehet, hogy akarunk majd olyan dalokat is játszani, amiket már régóta nem tudtunk, és az is lehet, hogy újak is bekerülnek a programba. Nagyon sok időnk van még addig, ki tudja, mi lesz.”

2023 őszén elég érdekes körülmények között zajlott le nálatok egy tagcsere, a Godlike album megjelenése után egy nappal jelentettétek be, hogy megváltok CJ McMahontól, az addigi énekesektől. Mi történt pontosan?

„Nos, ez egy olyan dolog, amiről megállapodtunk egymás között, hogy nem fogunk róla beszélni sem a sajtóban, sem máshol, és ehhez tartom is magam. Szóval jöhet a következő kérdés.”

Egy zenekar életében mindig nagy kockázat az énekesváltás. Nálatok ráadásul úgy zajlott le mindez, hogy a Godlike CD-verziója még CJ énekével került forgalomba, a digitális kiadás dalain pedig már az új tag, Tyler Miller énekével hallhatóak. Ez elég furcsa megoldás, ami azért szorul némi magyarázatra…

„Á, igen, volt egy kis logisztikai zűrzavar, amit csak így lehetett megoldani. A CD-k és vinylek gyártását hónapokkal a megjelenési dátum előtt el kell kezdni, s amikor leadtuk a rendelést, még szó nem volt arról, hogy lesz egy tagcserénk. Szóval ezek a kiadványok addigra mind elkészültek, s az idő kerekét nem tudod visszaforgatni, hogy ezen változtass. Szerencsére az összes rajongónk megértette, hogy mi a helyzet, ebből nem volt semmi problémánk, sőt, a gyűjtők körében igazi kuriózumot jelent ez a lemez. Az utolsó Thy Art Is Murder-album, ami még CJ énekével készült.”

A Thy Art Is Murder ausztrál zenekar, Tyler amerikai. Mennyi logisztikai nehézséget okoz ez számotokra?

„Valójában nem többet, mint az elmúlt években bármikor, hiszen a mostani dobosunk, Jesse Beahler is amerikai, illetve egy ideje már én is az Egyesült Államokban élek. A Thy Art Is Murder tehát nem az a zenekar, amelynek tagjai minden héten össze tudnának ülni a próbateremben. Mivel nem egymás közelében élünk, erre nincs lehetőségünk. Amikor turnéra megyünk, előtte egy héttel állunk neki begyakorolni a műsort. Ahhoz pedig, hogy utazunk szerte a világban, mindannyian hozzászoktunk már.”

Ausztrál állampolgárként érezted-e valaha olyat, hogy hátrányban vagy az amerikai vagy európai zenészekhez képest?

„Az ausztrál zenészeknek ebből szempontból sosem volt könnyű dolguk. Ausztrália hatalmas kiterjedésű ország, de valójában kevesen lakják, ez egy kis piac. Kevesebben élnek ott, mint egy közepes méretű európai országban. A megélhetés is nagyon drága, az azonban nemcsak a zenészeket sújtja, mindenki mást is. Egy ausztrál zenésznek nagyon meg kell küzdenie azért, hogy ismertté tegye magát a világban. Az ausztrál zenekarok számára az amerikai vagy európai média és piac szinte elérhetetlen.

Ha Európában élsz, beülsz egy furgonba, és 10 ezer dollárból akár húsz országba is el tudsz menni zenélni. Így van ez Amerikában is, csak ott nem húsz országba mész el, hanem húsz szövetségi államba, de így is elérsz több millió potenciális rajongót. Nekünk, ausztráloknak, ahhoz, hogy betegyük a lábunkat Amerikába, egy nagyon drága munkavállalói tortúrán kell átesnünk, csak a vízum 25 ezer dollárba kerül, de körülbelül ennyit tesz ki a repülőjegy is. Egy ausztrál zenész ezért Amerikában 50 ezer dolláros mínusszal kezdi meg a turnéját, ami hatalmas pénzügyi kockázattal jár, mert ezt is ki kellene termelned, amire egyáltalán nincs garancia, még akkor sem, ha a koncertek amúgy nyereségesek. Európai vagy amerikai zenekar tagjaként a saját kontinenseden nincsenek ilyen problémáid.

Gyakran halljuk, hogy Ausztráliának mennyi nagyszerű zenekara van, ami igaz is, de szerintem ez csak ezért van, mert a világ többi része csak a legeslegjobbakat ismeri meg. Azokat, akik elég pénzt tudnak összeszedni, hogy kijussanak onnan.”

Azt mondod, hogy Ausztráliában sok nagyszerű zenekar van, korábban mégis a nemzetközi színtér egyik csapatára, a lengyel Behemothra hivatkoztatok, mint példaképre. Van olyan ausztrál extrém metal zenekar, amelyik szintén hatással voltak rátok?

„Természetesen van, akár többet is említhetnék. Nekem a Psycroptic a személyes kedvencem, a technikás death metal színtérről őket tartom a legjobbak Ausztráliában. Örömömre szolgál, hogy személyes jó barátaimnak nevezhetem a zenekar tagjait.”

Alapvetően deathcore-zenekar vagytok, de a zenétek folyamatosan változott. Szerinted elértetek az út végére? Kialakult a végleges stílusotok?

„Nem, mivel az útnak sosincs vége, mindig van mit tanulni, s van hova tovább lépni. Amikor fiatalként hangszert veszel a kezedbe, általában az ösztöneid hajtanak, de aztán egyre tudatosabb leszel, egyre több mindent látsz magad körül. Már az elején van egy elképzelésed arról, hogy milyen zenét játssz, és milyen legyen a hangzásod, de közben egyre több impulzus ér, egyre több lehetőséget fedezel fel, és ez mind befolyásol.

Amikor a Godlike albumot befejeztük, úgy gondoltuk, hogy tökéletesen meg tudtuk valósítani az elképzeléseinket. Azóta azonban eltelt közel másfél év, s ma már biztosan másként csinálnék egy-két dolgot. Akkor, abban a pillanatban az volt a legjobb dolog, amit fel tudtunk mutatni. Tizenkét évvel ezelőtt ugyanezt gondoltam a Hate albumunkról. Szerintem akkor is a legjobbat hoztuk ki magunkról, akkor arra voltunk képesek. Ezért egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy egy vagy két év múlva is ugyanazt gondolom a zenéről és a világról, mint most. Valószínűnek tartom, hogy a következő 12 vagy 18 hónapban teljesen más dolgok foglalkoztatnak majd, és a következő albumunkra ezért megint változni fog a zenénk. Szerintem ez mindig így lesz, ameddig csak létezik a Thy Art Is Murder, de mindettől függetlenül nagyon büszkék vagyunk a Godlike albumra.”

Sokaktól hallottam olyat, hogy az idősebb korosztálytagjai tagjai, a negyvenesek-ötvenesek, vagy annál is idősebb emberek idegenkednek a deathcore műfajától, csak az old school death metalt fogadják el. Te is találkozol ilyesmivel?

„Igen, de ennek szerintem nem az életkorhoz van köze, hanem a zenei nyitottsághoz. Én is olvastam olyan elemzéseket, miszerint a húszas éveinkre általában véglegesen kialakul a zenei preferenciánk, vagyis 27-28 éves korunk után már kevésbé keresünk új zenei stílusokat. Ezt állítja az összes streamingszolgáltató, az ő kimutatásaik szerint a harminc feletti korosztályhoz tartozók a saját maguk választása alapján 70 százalékban csak két évnél régebbi dalokat hallgatnak.

Az tehát tény, hogy az idősebb zenehallgató közönséghez nehezebb eljuttatni új dalokat, de a színpadon állva én azt látom, hogy a nézőink között tizenhat éves fiatal éppúgy előfordul, mint a hatvanas éveiben járó idősebb korú ember, szóval a Thy Art is Murder igen széles zenehallgató réteget tud megszólítani. Szerintem nekünk nagyon változatos összetételű rajongótáborunk van, s az utolsó albumunk óta még inkább szélesedik az a kör, ahonnan a rajongónk jönnek. A legerősebb bázist továbbra is a huszonévesek jelentik, de egyre több 21 év alatti és 45 év feletti embert érünk el.” 

–

(Az interjú eredetileg a 2025. márciusi digitális különszámban jelent meg.)

Havi Metal – Zenészfüllel (Mikael Stanne és Jonathan Olsson) – A Jó, a Rossz és a Csúf (Heri Joensen) – Arch Enemy – Brainstorm – Cradle Of Filth – Hangpróba – Sokkoló Korongok / Extra – Mobilmánia – Saber – Ereb Altor – Art Of Disorder – Nagyferó És Csillag Endre – Ann My Guard – Kalapács – Thy Art Is Murder – Dream Theater – Zivatar – Ensiferum – Élő Fém (Pantera, Hardline, The Halo Effect, The Night Flight Orchestra, Saxon, Queensryche) – Klasszikus! (Death: Symbolic) – Old School – Koncertmenü