Mulatságos, mondhatni önző okból döntöttem amellett, hogy meghallgatom ennek a görög heavy metal bandának az albumát. Bár az is lehet, hogy nem én döntöttem, hanem médiahekk áldozatává váltam és már késő. Nos, a Survival borítója olyan szinten hajaz a Defenders of the Faith grafikájára, a tematikájára, a színvilágára, hogy az már szinte jellegbitorlás, de az biztos, hogy egy lemezboltban akaratlanul is levenném és keresném a J betűt, hogy visszategyem a helyére.

Szóval ilyen borítóval azt gondolná az ember, hogy hatalmas Freewheel Burning – meg Jawbreaker – stílusú heavy metalok sorakoznak az anyagban, de ebben a tekintetben csalódni kell. Ez az album számomra inkább valami olyasmi, mintha lett volna egy Ozzy-lemez a The Ultimate Sin és a No Rest for the Wicked között, amin Tracy G gitározik és Alice Cooper énekel. És amit 30 év múlva megtalált és bemaszterelt Kevin Shirley. Furcsa mi?

Azért egy olyan felvétel, ami valóban megfelel ezeknek a kritériumoknak, elég nagy értékkel bírna, szemben ezzel az anyaggal, amiben nem igazán lelem a nekem való szépséget. Nem mondom, hogy nincs benne meló, meg hogy a muzsikusok nem játszanak jól, ez nem lenne igaz. Nem is arról van szó, hogy nem tudok elvonatkoztatni a borító sugallta dologtól. De, el tudok, viszont, ha egy dallamos hard rockos heavy metal anyagként hallgatom, akkor sem tudunk tartósan fogást találni egymáson. Egyedül a nyitó Night of the Wolf tetszett egészben, meg néhány részlet: a Black Hearted fülbe faragott refrénje, a Bad for You szépen formázott szólója, ilyesmi. Hallgathatom oda-vissza, hetesnél többet sehogy nem tudok adni, lehet így is túláraztam.