Az akusztikus folk népes birodalmán belül is állandóan új neveket kell megtanulni, ez a szép irányvonal megihleti az értékeket zenei úton képviselni szándékozó lelkeket. Eleddig nem volt számomra ismert a Thurnin neve, amit egy holland fiatalember, Jurre Timmer indított el pár évvel ezelőtt. 2021-ben adta ki e név alatt a Menhir debütalbumot, s a folytatás két évvel később, most ősszel lát napvilágot. Jurréról érdemes tudni, hogy metalos múlttal (?) rendelkezik – nem meglepő módon -, de a promólap egy Einar Selvikkel (Wardruna) közös black metal-ügyet is említ. Timmer death/doom metal-vonalon két zenekart is működtetett (I, Forlorn, Algos), s úgy tűnik, jelenleg a Thurnin élvez nála prioritást.
Amint megszólalt az Útiseta címet kapott második album első dala, tudtam, hogy ismerős területen járok. Még akkor is, ha nem hallottam előzőleg Thurnint. Ebben semmi rossz nincs, sőt. Nagyon szép helyeken vezet az út – csupa olyan tájon, ahová az ember nemhogy mindig szívesen visszatér, de sajnos éppen hogy ritkán van mód a felkeresésükre. Talán emiatt is nagyon jó, hogy születnek ilyen zenék. Timmer dalaiban az akusztikus gitáré a főszerep: a szépségükben egyszerű gitártémákat csak néha egészíti ki valamilyen más hangszer, vagy énekdallam, kórus, elbűvölő fuvolajáték, vagyis az alkotó/zenész nem akarta hangszerelés terén túlzsúfolni a zenét. Mind a hangulatot, mind a szerzeményeket, mind magát a stílust tekintve az Empyrium akusztikus korszaka (Where At Night The Wood Grouse Plays, Weiland), az Ulver Kveldssanger albuma, a Váli, vagy a finn October Falls dark folk anyagai jutottak eszembe; ezekkel az alkotókkal és lemezekkel sorolható egy tető alá a Thurnin zenéje – többek között.
Amikor egy-egy dalban megszólal a meleg tónusú akusztikus gitár, esetleg kiegészülve egy finom vonóssal, szép háttérdallammal, az ember a zsigereiben, lelke mély rétegeiben érzi, hogy otthon van, mi több, hogy minden rendjén van, s nem tud beszüremkedni semmi, ami megzavarhatja az egyáltalán nem giccses értelemben vett idillt. Az olyan dalok, mint a rendkívül fülbemászó The Gale, vagy a Vagabond, a legjobb érzéseket hozzák ki a hallgatóból, s ez a megmagyarázhatatlan jó hangulat, amit a lemez egésze kelt, túlmutat magán a zenén, a lemezen, az alkotón. Olyan húrokat pendít meg, amelyek túl vannak az ember mulandóságokba, hiábavalóságokba bonyolódott részén. Ezzel hozza érintkezésbe az értő hallgatót egy olyan album, mint az Útiseta.
Mihelyt ráhangolódik az ember a Thurnin zenéjére, többé nem engedi el egymást a két fél.
