Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Schmidt Péter / 9
A göteborgi metal színtér színe-virágát felvonultató The Halo Effect 2022-es debütálása borítékolható sikert aratott, a melodeath „szupergrupp” ugyanis egy olyan esszenciális jellegű koronggal lépett be a színtérre, ami komoly lelkesedést váltott ki ezen irányvonal kedvelői között. Egészen combos eladási eredmények, fesztiválfellépések, turné előbb az Amon Amarth és a Machine Head, majd később az Avatar és a Meshuggah társaságában (mindkét esetben budapesti állomással), mindeközben folyamatos dalszerzés, majd stúdiózás a friss nótákkal – így érkeztünk el napjainkig és a második albumig. Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, a fentiekkel párhuzamosan a zenekarból többen más formációkban is aktívak – a frontember Mikael Stanne például a Dark Tranquillity, a Grand Cadaver és a Cemetery Skyline tagjaként is énekelt fel ezen időszak alatt nagylemezt. Szóval egyértelmű, hogy a Halo messze nem amolyan jobb híján életre hívott, unaloműző-időkitöltő hobbiprojekt, hanem nagyon is fontos a benne részt vevők számára. Nyilván nem véletlenül vették-veszik a fáradságot arra, hogy e tevékenységüket is belepréseljék az amúgy sem hézagos időbeosztásukba.
Most tehát itt a kettes számú nekifutás, ami a jól sikerült debütálás után zeneileg pont úgy veszi fel a fonalat, mint ahogy vizuális téren az új lemezborító is szervesen következik a múltkoriból. Magyarán, ha tetszett a Days Of The Lost, akkor kizárt, hogy a friss eresztés ne találjon rövid úton utat hozzád. Ugyanakkor azért nem direkt fénymásolata ez az anyag az elődjének, megvannak a maga jellegzetességei és sajátos árnyalatai amahhoz képest. Az In Flames és Dark Tranquillity párhuzamok nyilván most is adják magukat, de a keserédes, folkos gyökerű, jellegzetesen skandináv dallammenetek okán nekem bizony az Amorphis neve szintén beugrik itt-ott (pl. a Detonate refrénje alatt nagyon). Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a tagok ilyen-olyan módon összefonódó zenei múltja miatt tök természetes, hogy együtt muzsikálva ilyen dalok gördülnek ki belőlük – ez ügyben az alapító gitáros Niclas Engelin által az interjúban elmondottakkal teljesen egyet tudok érteni.
Az album egyik csúcspontja nálam egyértelműen a This Curse Of Silence instrumentális felvezetéséből kibontakozó címadó tétel, illetve egész pontosan e két darab voltaképpen összetartozó kettőse. A békebeli In Flames érzés itt nagyon erősen jelen van, ugyanakkor az ízig-vérig mai produkció okán mégsem beszélhetünk szimpla önreflexióról. A Forever Astrayt Mikael tiszta énekkel váltogatott hörgése dobja fel, ami a melankolikusabb-kimértebb Between Directionsben szintén nagyon hatásos – itt ráadásul vonós hangszerekkel is alázengetik a dalt. Ha egyetlen kedvencet kellene megneveznem, hát ez lenne az. E tétel felépítése, sajátos lüktetése például felvonultat friss elemeket. De az A Death That Becomes Us szigorú, staccatós riffelése sem egy tipikus húzás tőlük. Az alapverziót záró Coda ezek után egy csendes, vonósokra, akusztikus gitárra és női énekhangra kihegyezett darab, kellemes levezetése a megelőző mintegy 40 percnek.
Fontos még beszélni az egyébként komoly hangvételű lemezanyag egészét átjáró pozitív, akár emelkedettnek is nevezhető hangulatról – itt ezt még dominánsabbnak is érzem, mint a debütalbum esetében. Nagyon jó lemez a March Of The Unheard, nálam paraszthajszállal meg is ugorja elődjét. Ha pedig legközelebb egy kicsivel még több, tőlük atipikusnak tekinthető elemet is beépítenek majd a dalokba, akkor a maximális pontszámot sem fogom sajnálni tőlük.
–
(Az albumot a 2024. decemberi digitális különszám Hangpróbáján pontoztuk és véleményeztük.)
„Best of Göteborg! A The Halo Effect a svéd melodeath legnagyobbjainak minden erősségét és minden szépségét belegyúrta ebbe a lemezbe is. Dallamos, dinamikus, komplex, sötét, filozofikus, mély, érzelmes. Sokat fog még szólni nálam.”
– Kánya Ferenc 10
„Szeretemzene, csodadallamok, rutinos, kipróbált arcok, régi ismerők, barátok. A The Halo Effect a bemutatkozó albumával rögtön magasra tette a lécet, a színvonal pedig ezúttal sem csökkent, sőt…!”
– Gyuricza Ferenc 9
„Kiváló hallgatnivaló, kár lenne tagadni, Mikael Stanne bármihez nyúl mostanában, az nagyon működik, de nekem még mindig a mostani In Flames a tuti!”
– Szénégető Richárd 9
„Az In Flames… akarom mondani, a The Halo Effect már a Days of the Lost albummal masszív alapokra helyezte a működését. Így nem csoda, hogy ebben a lemezben is minden benne van, amiért a göteborgi melodikus death metal stílust szeretjük.”
– Zubor Olly 9
„Amikor hozzáértő svédek nyomják a melodikus death metalt, az odaver! Ebben feszül az erő, amellett, hogy a gitároknak köszönhetően erős a dallamfaktor.”
– Cselőtei László 8
„Tudatos karrierépítés a szigor és a fogósság egyidejű jelenlétével. Csak a legjobbakat kívánom az ex-In Flames-eseknek, és alig várom a következő koncertet!”
– Gáti Viktor 8
„Magasan kiemelkedik a melodikus death metal dömpingből.”
– Kiss Gábor 8
„Tény, hogy eteti magát, könnyen csúszik.”
– Uzseka Norbert 8
„Göteborg-light. Ugyanakkor hallhatunk ötleteket és néha elég hangulatos is.”
– Milán Péter 7
„Nem igazán értem a zenekar körüli felhajtást…”
– Posta János 7
