Kiadó: Better Noise Music / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 9
Bevallom töredelmesen, totál fekete folt volt nekem ez a banda, amíg nem jött a kérés, hogy írni kellene egy kritikát. Meghallgattam párszor az első lemezt, fanboy ugyan nem lettem, de elkezdett érdekelni, milyen is lehet az új album, ha beáll mögé a Five FInger Death Punch kiadója?
Ha be kéne lőjem, mit csinál a The Funeral Portrait, akkor azt mondanám, semmi különöset és valahogy mégis. Adott egy banda, akik a kétezres évek elejének megaslágeres, megadallamos emocore cuccait idézik meg, de ízig-vérig mai köntösben, olyan fazonnal, ami meg valahol a kettő között van. Fogj meg egy turmixgépet, tedd bele a fénykori My Chemical Romance-t, a Black Veil Bridest, meg még egy csomó ilyesmi bandát a stílus aranykorából, keverj hozzá egy kis horror imágót és nagyjából megkapod, amit a The Funeral Portrait játszik! Az az érdekes ebben, hogy minden megvan ebben a leírásban, ami azt húzza alá, hogy ne működjön, mégis összeáll és lesz belőle valami. Bár azt észrevettem a sokadik hallgatásnál, hogy nem dalonként, hanem albumként érdemes kezelni, hallgatni, mint egyfajta emo-rockoperát. És mondom mindezt annak ellenére is, hogy szinte az egész album kijött korábban már single-ként, mint legutóbb a Falling In Reverse esetében is.
A 14 dalt elsőre kicsit soknak gondoltam, és csak a sokadik hallgatásnál kezdtem el érteni, vagy legalábbis azt hiszem, miért lett ez egy ilyen „hosszú” album. Egyrészt felvillantja a banda minden arcát, hangulatát, másrészt pedig tényleg van annyira változatos, hogy nem fáradunk el a végére. Sőt, megkockáztatom, egy idő után már nem is kezdjük el keresgélni, mi hasonlít mire, mihez honnan vehették az ihletet, hanem csak hagyjuk, hogy a zene átfolyjon rajtunk. Már a második harmadik dalnál hajlamos voltam erre, aztán a Holy Waternél felkaptam a fejem, hogy b*ssza meg, mekkora Shinedown a dalindítás és Lee Jennings énekes mennyire levette Brent Smith hangját és frazírjait, de aztán már a dal közben el is múlt ez az érzésem. Úgy döntöttem, hagyom, hogy a The Funeral Portrait varázsoljon el és ne az, amit a komfortzónám szeretne kihallani belőle.
Viszont úgy vagyok vele, hogy kár lenne ezt az anyagot elkezdeni dalonként elemezni, mert nagyjából koherens és egységes egész a cucc. Persze kiemelkedő dalok vannak, mint a Voodoo Doll, az Alien, a Dark Thoughts (az Asking Alexandria énekesével megtámogatva), a Suffocate City, vagy a már említett Holy Water. Több is van ennél, de ezek elsőre brutálisan beragadtak.
El lehet kezdeni pattogni, hogy a The Funeral Portrait nettó pop, amiben némi igazság persze benne rejlik, húsz évvel ezelőtt ugyanezeket a köröket futotta le a My Chemical Romance is például. Nekem módfelett szimpatikus, hogy ezek a fiatal csikóhalak ilyen zenét csinálnak, ilyen minőségben. Belépő zenekar lenne a The Funeral Portrait? Meglehet. Egy dolog egészen biztos: Piszkosul tudnak dalt szerezni és magukhoz negédesgetni (bocs) a hallgatókat! Engem megvettek, annyira, hogy a Hangpróba pontszámomhoz egyet hozzá is plusszolok! Európa turnét követelek!
–
“Hát én ezt a lemezt iszonyatosan élvezem! Atlanta eddig is óriási bandákat adott a világnak (lásd Zac Brown Band, Algiers, Black Lips, Collective Soul, Norma Jean vagy éppen a Mastodon), mostantól pedig a Funeral Portrait-t is nyugodtan odatehetjük a felsorolás végére. A Greetings From Suffocate City nagyon amerikai, nagyon rádiós és nagyon mai.”
– Pintér Miklós 10
“Pont annyira laza, szinte punkos, viszont dallamos és igényesen megkomponált meghangszerelt dalokat felvonultató album ez, hogy élvezetes legyen végighallgatni. Post hardcore-ként aposztrofálják, de szerintem sokkal hagyományosabb alapokon nyugszik. Daugthry, Myles Kennedy, némi Volbeat jut eszembe. Hatalmas feeling, stadionrockos hozzáállás! Mindez 14 (!!!) dalban elmesélve. Óriási!”
– Cselőtei László 9
“Vegyesek az érzésem, mert a tökéletes rádiórock dalok mellett van itt pár vállalhatatlanul lagymatag megoldás is… A kevesebb több lett volna.”
– Posta János 8
“Egy kicsit hosszú, néha kicsit sok a lálálá, de nagyon patent lemez!”
– Szénégető Richárd 8
“Nem vagyok nagy rajongója ennek a dolognak. Lejárt post-hardcore, emo/screamo, alter, rock és pop témákból építkező zene, viszont a Voodoo Doll meg az Alien egész megfogott, bár ilyen fajta muzsikát sem most hallottam először… ”
– Kánya Ferenc 7
“Kortárs sláger rock/metal annak paneleivel. Nem az én pályám, de teszik, amit kell.”
– Gáti Viktor 6
“Popzene.”
– Gyuricza Ferenc 6
“Nettó popzene, amivel önmagában semmi gond nincs, de tény, hogy ezerszer izgalmasabbat és jobbat is hallottunk már.”
– Kiss Gábor 6
“Kb. értem, miért működik ez a zene, nekem, koromnál fogva, nyilván ezerszer hallott témák újrafelhasználásának tűnik. De pár dal nekem is tetszik.”
– Uzseka Norbert 6
“Tudom, hogy Posta Jani barátom le fogja verni a derekamat ezért a pontszámért, ha-ha! De ez a fajta teátrális rockzene sokkal inkább bejön számomra, ha közben Ronnie Radke énekel. Igaz, a Falling in Reverse zenéjében azért jóval súlyosabb dolgok is felbukkannak.”
– Zubor Olly 6
“Rágógumi-dallamokkal ellátott, súlytalan, lingy-langy tinizene. Tipikus 21. századi tömeggiccs. Nem kérem.”
– Milán Péter 4
