Ősszel jelent meg az emo rockot punkos, alternatív és poszthardcore-os elemekkel vegyítő, atlantai The Funeral Portrait második nagylemeze, a Greetings From Suffocate City. A Billboard lista első helyéig jutó csapat frontemberét, a roppant barátságos Lee Jennings énekest Pintér Miklós hívta fel Zoomon.
(szöveg: Pintér Miklós · fotó: Aaron Marsh)
Pár napja fejeződött be a Five Finger Death Punchcsal, Marilyn Mansonnal és a Slaughter To Prevaillel közös turnétok. Hogy vagy? Hogy sikerültek számotokra ezek a koncertek?
„Köszönöm, nagyon jól vagyok, végre tudtam egy kicsit aludni. (nevet) Viccet félretéve, sorsfordító volt számunkra ez a turné. Mérhetetlenül színes és különleges, ugyanakkor felettébb nyitott és befogadó közönség előtt állhattunk színpadra estéről estére. Nehéz minket beilleszteni a többi fellépő közé: nem vagyunk egy deathcore-csapat, mint a Slaughter To Prevail, nem úgy vagyunk metalosok, mint a Five Finger Death Punch, és bár bennünk van a dark és a goth vonal, de másképpen, mint Marilyn Mansonben. Minket valamiféle emo rock bandaként szoktak definiálni, punkos hatásokkal. Szerintem, mint nyitózenekar megleptük az embereket, majd szép lassan meg tudtuk nekik mutatni, hogy kik vagyunk, be tudtuk őket vonni a buliba.”
Az új nagylemezetek, a Greetings From Suffocate City szeptember 13-án, pénteken jelent meg. Ezek szerint nem vagytok babonások.
(nevet) „Azt szerettük volna, hogy az emberek emlékezzen rá, hogy mikor jelent meg az album. A rajongóink egy része viccesnek tartja és minden alkalommal meg is ünnepli péntek 13-át. Amerikában ezen a napon gyakran tetováltatnak magukra az emberek apró, tizenhármas számot emlékül. Nekünk meg jól jött a dátum a ’kísérteties rockzenekar’ imázshoz.”
A Suffocate City kislemez hetek óta fent van a Billboard Top 10-es listáján, de más helyeken, így például Németországban is remekül szerepel. Számítottatok rá, hogy ekkora siker lesz?
„Nem, egyáltalán nem! Ezen a lemezen öt évig dolgoztunk, persze, ebben volt kétévnyi covid-időszak. Stúdióról stúdióra jártunk, hogy a dalokból kihozzuk a legtöbbet, hogy úgy szólaljanak meg, ahogyan azt elképzeltük. Tavaly decemberben aztán tényleg befejeztük a munkát, mindenki boldog volt, már csak egy megjelenési dátumot kellett találni. Nem voltak elvárásaink, ezzel együtt bennünk volt, hogy mennyi vér, verejték és könny fűződik a lemezhez. Egyszerűen csak azt szerettük volna, hogy végre megjelenjen az LP!”
Jó néhány vendéget hívtatok meg az albumra, így Bert McCrackent a The Usedból, Spencer Charnast az Ice Nine Killsből, Danny Worsnopot az Asking Alexandriából, valamint Evát az Eva Under Fire-ből. Miért pont rájuk esett a választásotok?
„Az elmúlt két évben néhány dalt, mint például a Voodoo Dollt vagy a Dark Thoughtsot, már megjelentettünk, a lemezre viszont szerettünk volna új életet lehelni beléjük. Előbbi Eva, utóbbit Danny vendégszereplésével valósult meg. Nem akartuk, hogy amikor a rajongóink felteszik az albumot azt mondják, »ó, ezt már hallottam, tovább léptetek«. Spencer tavaly és idén is meghívott minket a horrortalálkozójára (a Silver Scream Con az Ice Nine Kills énekesének éves rendezvénye a massachusetts-beli Worcesterben, ahol a Suffocate City album megjelenésének napján a The Funeral Portrait egy akusztikus koncertet adott – PM), ahol nagyon komoly figyelmet kaptunk a közönségtől az újságoktól és a rádióktól.
Szóval hatalmas segítséget kaptunk tőle, így nem is volt kérdéses, hogy a lemez egyik legjobb dalába, a címadóba, meghívjuk őt vendégszerepelni. A listám első helyén azonban Bert volt. Azt tudnod kell, hogy én a The Usedon nőttem fel. Emlékszem, amikor csörgött a telefonom és az A&R-os arc azt mondta, Bertnek nagyon tetszik a You’re So Ugly When You Cry, úgyhogy benne van a dologban! Azt válaszoltam: »Ugye te most csak viccelsz? Az lehetetlen!« (nevet) Nagyon sokat jelent nekünk, hogy az egyik ikonunk szerepel a lemezünkön!”
A közösségi médiában azt mondjátok magatokról, hogy „we play loud emotional music” vagyis „hangos, érzelmes zenét játszunk”. Nem szeretitek a zenei műfaji meghatározásokat?
„Számunkra a színpadra vitt szenvedély a legfontosabb: a megjelenésünk és az előadásmódunk, vagy éppen az, ahogyan a közönséggel kommunikálunk. Mi tényleg érzelmekkel teli rockzenét játszunk. Remélhetőleg jövőre Magyarországra is eljutunk, és ti is megtapasztalhatjátok, amiről beszélek!”
Az új lemezen tizennégy dal található, ami napjainkban különösen soknak számít, ráadásul a többségükhöz klipet is forgattatok, ugyanazzal a szereplőgárdával és ugyanazokkal a karakterekkel. Mi volt a koncepciótok, amikor nekiláttatok a forgatási munkáknak?
„Az első videó a Voodoo Dollhoz készült. Kíváncsiak voltunk, hogyan viszonyulnak hozzá az emberek, hogyan tudnak magához a Voodoo Dollhoz, ehhez az angyal lányhoz kapcsolódni. Aztán jött az Alien, majd a Generation Psycho és újabb karaktereket hoztunk be a videókba. Minden egyes videóklipnek megvolt a saját ikonja. Amikor a zenéhez képek is társulnak, azon kezdesz el gondolkodni, hogy miről is szólhat az adott dal: ahányszor meglátod a Voodoo Doll-karaktert a klipjeinkben, mindig megjelenik a fejedben egy korábbi kép róla.”
„Atlantában a sport a minden. Ha nem vagy kosárlabdázó, amerikai focista vagy baseball-játékos, akkor egy senki vagy. Én semmilyen sportágban sem voltam jó. Viszont imádtam a punkot, a rockzenét…”
Azt nyilatkoztad korábban, hogy „fura srácokként nőttünk fel, minket az alternatív zene és kultúra mentett meg”.
„Egyedüli, kiközösített gyerekként nőttem fel. Senki sem szerette felsőben és a középiskolában azt a fajta zenét, amit én. Senki! Egy extrém magas óriáskölyök voltam, akit mindenki kinevetett. Iszonyatosan nehéz volt reggelente elindulnom otthonról a suliba. Itt délen, különösen Atlantában, a sport a minden. Ha nem vagy kosárlabdázó, amerikai focista vagy baseball-játékos, akkor egy senki vagy. Én semmilyen sportágban sem voltam jó. Viszont imádtam a punkot, a rockzenét, de annyira, hogy 14 éves koromban önkéntesként, vagyis ingyen melóztam egy koncerthelyen. Rengeteg új dolgot hallottam ott, rövid időn belül számos különböző kultúrával ismerkedhettem meg. Ez az időszak az ifjúságom nagyon fontos részévé vált, hatalmas segítséget adott ahhoz, hogy frontemberré válhassak, vagyis azzá, ami mindig is lenni akartam.”
Úgy tűnik, hogy a ’weird’ (furcsa) szó kulcsfontosságú számotokra abban az értelemben is, hogy mindenkit arra biztattok, hogy maradjon önmaga, ne akarjon más lenni, mint aki. Ott van például a Stay Weird (Maradj furcsa) című dalotok szövege.
„Ez az egyik kedvencem az albumról, egy szerelmeslevél, amit a fiatalabb önmagamnak írtam. Ha lenne időutazás, megmutatnám a dalt a 14 éves Lee-nek: csak légy önmagad és minden rendben lesz, 15 évvel később majd arénákban fogsz fellépni egy Five Finger Death Punch-turnén! A Stay Weirdet nagyjából négy évvel ezelőtt írtuk, még nem tudtuk, mit hoz számunkra a jövő. Azt sem sejthettem, hogy majd Zoomon fogok veled beszélgetni. (nevet) Fogalmam sem volt semmiről, de az az érzés akkor is bennem volt, hogy nem számít, mit mondanak az emberek, csak szeresd önmagad. Semmi más nem számít!”
Annyiszor emlegeted a Five Finger Death Punchot, hogy fel kell tennem a kérdést: tudod, hogy a banda gitárosa, Báthory Zoli magyar származású?
„Persze! Zoli, ahogyan a zenekar többi tagja is végtelenül kedves volt velünk a turné első napjától az utolsóig. Az egyik legklasszabb dolog az volt, hogy minden egyes banda annyira odafigyelt ránk és annyit törődött velünk, mintha a legjobb barátaik lennénk. Semmiféle rocksztár attitűddel nem találkoztunk. Amikor még régebben kisebb klubokban játszottunk, a nagyobb bandák úgy bántak velünk, mint a szeméttel. Most, hogy arénákban és stadionokban léptünk fel, pont az ellenkezője történt!”
A Blood Mother című dalban feltűnik némi Alice in Chains-hatás. Mit jelentenek számotokra a kilencvenes évek seattle-i grunge bandái, mint például a Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden vagy az Alice in Chains?
„A zenekar tagjaira rengeteg banda hatott. Személy szerint rám mondjuk semmilyen hatással sem volt a grunge fiatal koromban, viszont a gitárosunk, Cody imádja az Alice in Chainst és a Pearl Jamet! A dobosunk, Homer a prog rockért rajong, próbálja is ízlésesen beépíteni a zenénkbe. A Blood Mothernek egyébként tényleg egy olyan igazi, csúnya, grunge-os nyitó riffje van. Ha egy másik dallal kellene indítanunk a lemezt, akkor bizonyosan ez lenne. A ’mindenki kedvence’, azzal a grunge-os vibe-bal!” (nevet)
Több dalotokban is szóba kerül a vallás valamilyen vonatkozásban. (Holy Water, Happier Than You). Mit gondoltok a vallások szerepéről és fontosságáról napjainkban?
„Én úgy nőttem fel, hogy állandóan templomba kellett járnom, de ha nem tévedek, a zenekar többi tagja is ugyanígy volt. Aztán otthagytuk az egészet, mert mások voltunk, mint a többiek, nem éreztük magunkat odavalónak. Régen ez az egész az elfogadásról szólt. A Happier Than You című dalunkat egyébként nagyon szeretjük. Arról szól, hogy milyen az, amikor egy olyan kapcsolatban élsz valakivel, ahol a másik fél úgy gondolja, hogy erkölcsileg felsőbbrendűbb, mint te, és csak azért, mert hisz valamiben, irányíthatja az életed. Tíz évvel ezelőtt kötöttünk egy nagyon előnytelen lemezszerződést. A kiadó fűt-fát ígértek nekünk, vagy még annál is többet. De ezekből semmi sem valósult meg. Teljesen kiégtünk, és arra gondoltunk, hogy kiírjuk magunkból a stresszt. Ebből lett a Holy Water. Ami vicces, hogy azon a dalon keresztül fedezett minket fel a jelenlegi kiadónk, amit a korábbiról írtunk.”
Georgiából, egészen pontosan Atlantából jöttök. Egy átlagos európai embernek talán az 1996-os nyári olimpia vagy az Atlanta Hawks kosárlabdacsapata jut először az eszébe a városról, pedig itt született Martin Luther King Jr. is, meg egy sor hollywoodi színésznő, mint például Jane Fonda, Julia Roberts, Holly Hunter vagy éppen Britanny Murphy. Mi lehet szerinted Atlanta titka?
„A kilencvenes évek nagyon fontosak voltak Atlanta számára. Nagyon sok dolog történt itt akkoriban, bár nekem, a korom miatt, erről nincsen túl sok személyes emlékem. Rengetegen látogattak el akkoriban ide, az üzlet élet felélénkült, Atlanta minden korábbinál sokszínűbbé vált. Sokan költöztek ugyanabban az időben az agglomerációba, egy valódi nagyvárossá váltunk. Az egyik utcában koreai étterembe tudtál ebédelni, a másikban japán ételeket találtál. Ami azonban Atlantát Atlantává teszi, az a szív és a szenvedély. Az általad felsorolt színésznőket, vagy éppen Martin Luther King Jr-t mind-mind a lelkükből jövő szenvedély tette naggyá. És persze, nálunk a vallás is nagyon fontos. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy délről, Atlantából jöttünk!”
És akkor még az atlantai rockbandákról nem is beszéltünk! Az Algiers, a Black Lips, a Norma Jean, a Sevendust, a Collective Soul, a Zac Brown Band vagy éppen a Mastodon mind-mind a városból érkeztek.
„A zene nagyon fontos része volt az ifjúságomnak. Az tett azzá, ami most vagyok. Miközben felnőttem, láttam a Norma Jeant kisebb helyeken játszani, majd azt is, ahogyan berobbannak és a környék legnagyobb zenekarává válnak. A Mastodont szintén többször megnéztem egy itteni, legendás klubban, a The Masquerade-ben. Ez egy különleges hely, ahol három különböző színpad van: egy nagy, egy közepes és egy kicsi. A Mastodon nagyon sokszor fellépett az utóbbin. Ezek a bandák időközben legendássá váltak, de például rengeteg country és southern rock is érkezik Georgiából. Szerintem valahol mindegyikük dalaiban megjelennek ezek a hatások, nálunk is, elég csak a Holy Waterre vagy a Blood Motherre gondolni. Szerintem a következő lemezünkön még markánsabban megmutatkoznak majd a gyökereink, a southern rock dolgok!”
Számos mentális egészséggel foglalkozó nonprofit szervezettel együttműködtök, sőt, még a Radiohead Creep című dalának feldolgozását is fehasználtátok ehhez a projekthez.
„Voltak olyan időszakai az életemnek, amikor úgy éreztem, nem akarok itt lenni a Földön többé. Szerencsére azonban nem tettem semmi olyat, ami visszafordíthatatlan lett volna. Segíteni szeretnék azoknak a fiataloknak, akik ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint amilyenekkel korábban én is. Létrehoztunk egy csoportot, amiben olyan emberek vannak, akik tudnak segíteni a srácoknak. Coffin Crew-nak neveztük el a közösségünket. Ez a dolog jóval túlmutat a zenekarunkon. Sokan megismerkedtek már egymással, Coffin Crew for Life tetoválásokat varratnak magukra, olyan dolgok történnek, amelyeket korábban elképzelni sem tudtam volna. Nagyon büszke vagyok a zenekarunkra, a menedzsmentünkre és mindenkire, aki részt vesz ebben. A rajongói bázisunk sokkal jobban nő, mint maga a zenekar. Ez nem csupán öt srácról szól, akik a színpadon állnak, ez mindenkié, aki részt vesz benne.”
Közeledünk november 5-éhez, az amerikai elnökválasztás időpontjához. A verseny szoros, Georgiában különösen, beszélgetésünk időpontjában az előrejelzések szerint 1,2%-kal Kamala Harris vezet. (Az interjú még a választások előtt készült – PM)
„Georgiában mindig szoros a verseny, az elmúlt választások során oda-vissza nyertek a demokrata és a republikánus jelöltek.”
Művészként mit gondolsz, állást kell foglalnod ilyenkor?
„A legutóbbi választásokat sokkal jobban nyomon követtem, mint a mostanit. Mostanában viszont ezerszer elfoglaltabb vagyok, ettől függetlenül természetes el fogok menni szavazni. Abban hiszünk, hogy amiért mi kiállunk, az önmagáért beszél. Látod a zenekart, látod, hogy milyen céllal jótékonykodunk, láthatod a közösségünket. Nincs szükségem arra, hogy posztolgassak a közösségi médiában, vagy hogy bármilyen más módon felszólaljak. Ez nem az én dolgom! Mi nem egy politikus, hanem egy emberi jogokért küzdő zenekar vagyunk. Azt gondoljuk, hogy az emberek megérdemlik, hogy legyenek jogaik. Az, hogy mit posztolok vagy mit mondok a színpadon, senkit sem fog megingatni abban, hogy miképpen szavazzon. Hogy milyen jótékonykodást támogatok, milyen embereket segítek – na, ez az, ami valójában meg tudja változtatni valaki életét. És ez az, ami igazából számít!”
„A kedvenc anyagaimon éneklő frontemberek ki-bejárkáltak az elmegyógyintézetbe és azon gondolkodtak, hogy kinyírják magukat.”
Vannak, akik azt mondják, nehéz már újat kitalálni a rockzenében. Mit gondolsz a zene jövőjéről, merre tart majd a következő évtizedben?
„Zenekarok mindig lesznek. A kérdés, hogy mi az, amitől igazán jó lesz egy lemez? Rengeteget beszélgetünk erről a bandán belül. A kedvenc albumaimhoz hozzátartozik, hogy mikor és hol hallgattam őket, ezért mindig vissza tudom hozni ugyanazokat az érzéseket, mint amikor először találkoztam azokkal a dalokkal. De mi az a dolog, amin a művész keresztül ment, mi az, ami arra késztette, hogy a lemez dalait megírja? A kedvenc anyagaimon éneklő frontemberek ki-bejárkáltak az elmegyógyintézetbe és azon gondolkodtak, hogy kinyírják magukat. Azok a lemezek jelentettek számomra sokat, amelyeknek meg kellett teremteniük a különbséget, de nem azért, mert a hangzás más volt vagy mert annyira eredeti dalokat hallottam volna! Ott van például a Sleep Token vagy a Bad Omens: ha nem készítik el azokat a bizonyos LP-ket, végük lett volna. Különösen a Bad Omensre igaz ez. Ahhoz, hogy szintet lépjenek szükségül volt egy igazán jó albumra, végül megcsinálták és át is törték a határokat!”
Ha már szóba hoztad, elárulod, hogy melyek a kedvenc lemezeid?
„Minden idők kedvence számomra a Three Cheers for Sweet Revenge a My Chemical Romance-től. Amikor azt albumot készítették, nagyon nem voltak jól, pokoli dolgokon mentek keresztül. A második a Sing the Sorrow az AFI-tól. Ők egy nagyon kemény, agresszív hardcore bandaként indultak, olyanok voltak, mint egy folyamatosan harcoló gép, aztán kihozták ezt az őrülten szenvedélyes lemezt, amivel hatalmas hatást gyakoroltak egy egész generációra. A harmadik pedig legyen a Cassadaga a Bright Eyestól. Ez egy szuperérzelmes, szuper country-hangzású album, imádom!”
Várható, hogy a közeljövőben Európába is ellátogattok majd?
„Igen, mindenképpen szeretnénk eljutni Európába, csak a megfelelő időpontot kell megtalálnunk hozzá. Szívesen fellépnénk fesztiválokon, hogy lássuk, hogyan reagál ránk a közönség. Egy beteljesült álom lenne fellépni a kontinensen ugyanúgy, ahogyan az európai előadók számára is az, amikor átjönnek hozzánk az Egyesült Államokba. Tíz éve alakultunk, egy LP és két EP után a Greetings From Suffocate City a negyedik lépés a karrierünkben, de még csak most értünk a felszínre, erre a kiadványra tudom azt mondani, hogy igen, na ez a The Funeral Portrait! A következő lemezünkkel az életben maradásért fogunk küzdeni. Mondjuk, remélem, nem kerülök elmegyógyintézetbe!” (nevet)
–
(Az interjú eredetileg a novemberi digitális különszámunkban jelent meg.)
