1994 nem tegnap volt! Pedig Szekeres András énekes éppen azóta tolja a lendületes, punkos rockzenét a Junkies kötelékében. Bár épp az interjú utáni napon ünnepelte 51. születésnapját, olyan, mintha el sem telt volna az a több, mint három évtized. Tele van energiával, dől belőle a szó és a gondolat. Szóval minden ugyanolyan, mint régen. Vagy mégsem?
Szöveg: Cselőtei László · Fotó: Radó Norbert / photoinvisible
–
Verőfényes nyári kora délután a Városligetben. András laza, fekete, diszkrét mintás rövidujjú ingben, hatalmas, ’70-es éveket idéző Ray-Ban napszemüvegben ül velem szemben a Piknik Kertben. Három évtizede ismerem, de külsőre szinte semmit sem változott, egy igazi rock’n’roller, egy partiarc, akiről sugárzik az életvidámság.
Amikor az interjú időpontjáról egyeztettünk szóba került a szülinapod és az is, hogy esetleg vidékre költözöl. Az idő múlásával nincs mit tenni, de téged nagyon nehezen tudlak elképzelni egy kisvárosi, esetleg falusi környezetben. Komolyan fontolgatod a dolgot?
„Hát… igen! (nevet) Tudod, a koncerteken még mindig ugyanaz a lendület, ugyanaz a feeling, ott még mindig huszonöt évesnek érzem magam. De amikor lejövök a színpadról, azt érzem, hogy mennék is haza. Régen az volt, hogy »Mi van még nyitva? Menjünk valahová még inni egyet!« Ma ez már teljesen kizárt.”
Attila is így van ezzel?
„Attila pláne! (nevetünk) Tizenöt éve, amikor elkezdtük a Szekeres/Barbaro projektet, aminek a bulijai többnyire a belvárosban voltak, olyan soha nem volt, hogy ne menjünk el még valahová. Akkorban a gázsijaink jelentős részét ezekben az egységekben hagytuk! Most mindketten húzunk haza. Részemről egyébként elsősorban a család miatt változott meg a napi rutin. Ha gyereked van, akkor nem lehet délelőtt 10-ig aludni. Oké, most már nagy a lányom, jövőre érettségizik, már régóta nem kell a suliba kísérgetni. De egyszerűen átállt a szervezetem a reggel 7 órai kelésre. Még hétvégén is ez van. És nagyon jól érzem magam így.”
Akkor már a fellépések időpontjai is későinek tűnnek?
„Azt azért simán bírjuk! Mindenesetre most, hogy az Alvin és a Mókusokkal turnézunk és elsősorban szabadtéri helyeken játszunk, ahol este 10-ig be kell fejezni a bulit, korán vissza is tudunk indulni, ami miatt nyilván nem panaszkodom. (nevet) És ha meg is állunk valahol visszaúton, akkor is inkább kajálunk egy jót. A gasztronómiai élményeket keressük az ivászat helyett! És így, hogy nem csapjuk szét magunkat folyamatosan, jut is, marad is energia a koncertekre.”
Ezek szerint meg vagy békélve azzal, hogy ötvenegy éves vagy?
„Kimondani borzasztó, de nincs mit tenni vele. Egy biztos, sosem akartunk fiatalabbnak látszani a korunknál. Szerintem az borzalmas, amikor egy hatvanas rockzenész harmincnak akar látszani. Attila sem festi már a haját, bevállalta az ősz tincseket. Küzdött vele sokáig, mert ő már a húszas évei óta őszül, de aztán azt mondta, nem érdekli a téma. És milyen jól tette!” (nevetünk)
A lányod már tizenhét éves. Jóban vagytok?
„Abszolút! Tudod, nálunk az »apám rockzenész, tök jó fej« hozzállás van. Gondolom azért, mert laza és engedékeny vagyok! (nevet) Pedig ő teljesen más, mint én. Kitűnő tanuló, tudatosan formálja a jövőjét, nagy tervei vannak. Brutál jó matekból, de nyelvekből is, egyszerre tanul angolul és spanyolul, szóval nem azon a pályán mozog, mint anno én tettem!” (nevet)
Hát, igen a Junkies és a muzsikátok mindig is egyenlő volt a bulizással, a partizással, a punk lazaságával. Milyen zenékből merítetted az inspirációt?
„Lehet, most csodálkozni fogsz, de nekem mindig is a Beatles volt a legnagyobb kedvencem. Szerintem ők a saját korukban nagy rock’n’rollerek voltak. Amikor idefelé jöttem és gondolkodtam rajta, hogy majd miről fogunk beszélni, kifejezetten eszembe jutott, hogy a ’90-es években a hazai rockszíntéren rengetegen nagyon álszentek voltak ezzel kapcsolatban. Külföldön a rockzenészek, akár a Kiss, a Guns N’Roses vagy a Skid Row tagjai simán bevallották, hogy milyen zenéken nőttek fel. Itthon mindenki nagyon keménynek akart tűnni, nehogy már puhánynak nézzék őket! Szóval olyan bandák, mint a Beatles szóba sem jöhettek. Pedig én mindig ilyen dolgokat hallgattam. Például a Beach Boyst, ami szerintem egy nagyon alulértékelt zenekar. De azért a keményebb zenék is közel állnak hozzám. Például rendszeresen előkerül az Iron Maiden vagy éppen a Def Leppard is. Utóbbit néha túl is tolom. A Hysteria lemez sokszor egy hónapig is forog nálam egyfolytában. Olyan, mint valami függőség!” (nevet)
És jönnek azért új nevek is a repertoárba?
„Most is csodálkozni fogsz, de például a Black Sabbath csak az utóbbi 10-15 évben került fókuszba nálam. Főleg az Ozzy-korszakot szeretem. Erről egyébként eszembe jut az a sztori, hogy régen tényleg sokat jártam Beatles pólókban. Aztán egyszer valahonnan szereztem egy Black Sabbath-mintásat. Lénárd Laci rögtön megjegyezte, hogy »mi van, a Beatles-pólók mosásban vannak?!«” (nevetünk)
Különösen a fentiek fényében, sok-sok albummal és koncerttel a hátad mögött, mennyire tartod még mindig punkzenekarnak a Junkiest?
„Hozzáállásban mindenképpen. Ha úgy érzem, akkor még ma is, egy élő adás esetén is simán képes vagyok káromkodni, ugyanis beleszarok abba, hogy ki mit gondol rólam, rólunk. Egy biztos, nem finomkodunk. Ha valamiről azt gondoljuk, hogy szar, akkor azt meg is mondjuk.
Ha azt kérdezed, hogy ugyanaz vagyok-e, mint húszévesen, amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor nyilván azt mondom, hogy sokat változtam. Lehet, az ujjlenyomatom még ugyanaz, de az eltelt idő során felgyűlt tapasztalatok, élmények sokat formáltak rajtam. Nyilván vannak dalok, amelyek rosszul öregedtek és amelyeket akkor sem játszanánk, ha fegyvert fognának a fejünkhöz. De a sikeres nótáinkat a mai napig felvállaljuk, szeretjük előadni.”
A rajongók, a közönség veletek együtt haladt? Vagy cserélődött a publikum?
„Amikor elkezdtük, akkor a közönség nagyrészt idősebb volt, mint én, aki épp csak kinőttem a tinédzserkorból. Aztán szépen összecsiszolódtunk. Sok a régi arc, nem maradtak el, de folyamatosan jönnek az újak is. A 25 éves jubileumi turnén már konkrétan azt éreztem, hogy a korai albumaink már idősebbek, mint a közönség, aki hallgatja ezeket. Nagyon furcsa volt! De egyúttal öröm is, mert azt jelenti, van utánpótlás, utánunk jövő generációkat is meg tudunk szólítani. Egy zenekar addig él, ameddig van közönsége. Ha az idősebbek ’be tudják porozni’, meg tudják fertőzni a fiatalabbakat a zenénkkel, akkor már nincs baj.”
A közönség támogatása fontos a zenekar léte szempontjából?
„Abszolút! Egy bandának kell az a muníció, amit a közönség érdeklődése, támogatása jelent! Ez adja az egész értelmét. Szerencsére nekünk mindig több volt a jó, ami előre vitt minket, mint a rossz, ami a kedvünket szegte.”
Mi volt a jó és mi volt a rossz?
„A zenekar 1994 óta folyamatosan aktív, kivéve a 2012-es év egy részét. Ott sok mindent át kellett gondolni. Elsősorban menedzsment okai voltak a szünetnek. Sokszor olyan helyeken játszottunk, ahol nem szerettünk volna, az egész iránnyal sem voltunk kibékülve. Akkor leültünk és összeírtuk, hogy mit nem szeretnénk és hogy mit igen. Szerencsére mindent sikerült tisztázni. Akkor írtuk az egyik legsikeresebb lemezünket, a Mi van veled? Semmi címűt, ami később Fonogram-díjban is részesült. Felkerültünk a slágerlistákra, a miénk volt akkoriban a Petőfin legtöbbet játszott dal. Ez azért is esett jól, mert mindig úgy éreztük, hogy mi, és az általunk játszott zene is mintha számkivetett lenne. Mintha másodrendű állampolgárok lennénk. Talán akkor éreztem először, hogy legitim zenekar vagyunk.”
És ez a jóérzés azóta is tart?
„Sajnos nem. Mostanában megint azt érzem, mint, amikor 1994-ben elindultunk. Persze, a zenekaron belül minden frankó. Viszont a színtér hatalmasat változott… hátrányára. A fesztiválokról ismét kiszorultak a rockzenekarok. A médiában szinte egyáltalán nincs lehetőségünk megjelenni. Ha nem lenne internet és a közösségi média, ahol most már közvetlenebbül tudunk kommunikálni a közönségünkkel, akkor elég nagy bajban lennénk. És ez számomra igen nyomasztó érzés, mert azt hittem, ezeken a dolgokon már régen túlvagyunk.”
.
Azzal együtt, amit elmondtál, elégedett vagy a Junkies helyzetével, az elért eredményekkel?
„Most már mögöttünk van három évtized. Azt csináljuk, amit szeretünk. Bejártuk a fél világot. Rengeteg lemezt készítettünk, megszámlálhatatlan koncertet adtunk. Felléptünk a legendás hollywoodi klubban, a Whisky A Go-Góban, amiért tinédzserként a fél karomat adtam volna! Új zenészek és bandák hivatkoznak ránk, mint hatásra. Tehát elértük a nagy öregek szintjét és státuszát. Ez a zenekar nekünk olyan volt, mint egy varázsszőnyeg. Sok mindent lehetővé tett, amiről még csak nem is álmodtunk. Persze, én egy rendkívül pesszimista alkat vagyok, elégedetlen, meg minden, de a bandával kapcsolatban határozottan úgy érzem, hogy sokkal inkább félig tele van a pohár, mint nem.” (nevetünk)
Oké, és mi jön majd a koncert után? Vannak tervek azon kívül, hogy tovább turnéztok??
„Előbb-utóbb kéne egy új lemez. A régi mocisok még nagyon lájkolják ezt a formátumot, és amíg ez így van, addig mi mindenképpen fogunk lemezeket készíteni.”
Te is híve vagy ennek?
„Én nem feltétlenül. De Attila annál inkább. Ő nem szereti a változást. Mindig mindent ugyanúgy csinál legszívesebben. (nevet) És ő csak albumokban tud gondolkodni. Én meg azt érzem, hogy ma már sokkal inkább dalok vannak. Főleg, hogy ma már mindenki a Spotifyon hallgat zenét. Én magamon is azt veszem észre, hogy nem igénylek egy előadótól háromnegyed órányi zenét. Nekem bőven elég három-négy dal, pláne, ha azok új szerzemények. Szerintem az sokkal aktuálisabb tud lenni, hogy ha írunk valamit, akkor gyorsan stúdióba vonulunk és felvesszük. Ma már sokkal könnyebb ez is. És így folyamatosan fenn tudod tartani az érdeklődést magad iránt. Ha megvárod, amíg kifacsarsz magadból egy komplett albumnyi témát, akkor legközelebb majd egy év múlva tudsz bármit is kitenni. És nekünk szerzőknek is jobb, ha akkor jelenik meg valami, amikor megírjuk. Mert akkor aktuális, akkor friss.”
A dalírást élvezed még?
„Az a jó ebben, hogy mindig mást kell csinálni. Egy-egy album után persze nagyon lehet telítődni az egésszel. De aztán hamar visszatér az a periódus, amikor eszembe jut egy gondolat, egy sor és azt lejegyzem. Ezek gyűlnek és gyűlnek, sok pedig egész kompatibilis egymással. Én pedig eljátszom ezzel, fordítom erre-arra, hogy összeálljon. A zeneírásnál pedig az van, hogy egyszerűen le kell ülni gitározni és mindig jön valami ötlet.”
Másoknak is írsz?
„Igen, voltak már kollabok és nagyon élveztem. Különösen az izgat, ha a saját műfajomon kívül kell alkotni, mert az igazi kihívás. Ha egy ilyen projekt jól sikerül, akkor igazi svájcibicskának érzi magát az ember, aki mindent meg tud oldani.” (nevetünk)
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
x
