Kiadó: Unholy Fire Records / Írta: Schmidt Péter / 9
Egy közelmúltbeli fesztiválos élmény (lásd Iron Fest Open Air beszámoló) kapcsán ástam bele magam a bajorországi illetőségű Sweeping Death kiadványaiba, és mivel ezek legújabbika egészen friss, itt ragadom meg az alkalmat, hogy felhívjam erre, meg úgy egyáltalán a zenekarra az érdeklődők megtisztelő figyelmét. Merthogy maximálisan megérdemlik ezt.
Két EP és két nagylemez a 2016-ban indult brigád eddigi termése, ezek legfrissebbje a 10 trackes, 47 perces Devotion To The Absurd Night. Már élőben – akkor még szűz füllel -, meg aztán az albumaikat hallgatva is feltűnt, milyen jó érzékkel alkotnak kompakt, koherens dalokat különféle egymással nem feltétlenül szomszédos közelségben levő zenei hatásokból merítve. Hogy kik jutnak eszembe? Hát pl. a ’86-’88 körüli Metallica, a korai Psyhotic Waltz, a Mercyful Fate, a Hades, a Mekong Delta, a Depressive Age, a John Arch-érás Fates Warning, az Anacrusis, a Sanctuary, vagy akár a pár éve sajnálatos módon feloszlott In Solitude. Így vagy úgy, de leginkább észjárásban-megközelítésben ezek mindegyikével rendelkeznek valamiféle rokonsággal – a végeredményként hallgatható Sweeping Death-muzsika pedig nem más, mint a szó eredeti értelmében vett progresszív metal. Van még ilyen, ha ritkásan is.
Az ésszerűség határain belül megtekert, néhol kicsit thrashes, másutt dallamosabb, itt-ott pedig egészen elszállós témákból építkeznek az új nóták, amik felett egy sajátosan kesernyés, fanyar atmoszféra lebeg. (A Travis Smith nevével fémjelzett, tőle cseppet sem tipikus borítókép tökéletes vizuális lenyomata ennek.) Van egyfajta jólesően életszerű ráspolyossága a produkciónak, és ugyanez áll a frontember Elias Witzigmann orgánumára és vokalizálására, azzal a megkötéssel, hogy emberünk ezzel együtt is rendelkezik a kellő dallamérzékenységgel.
Az intelligensen megcsavart gitárjáték ugyancsak figyelmet érdemel (Markus Heilmeier és Simon Bertl), mint ahogy Tobias Kasper okos és ízes dobolása sem elhanyagolható tényező. Engem teljesen magukkal ragadtak ezzel a tíz nótával, a pontszámom csak azért nem maximális, mert úgy érzem, hogy egy (vagy több) ennél is nagyobb dobás lehetősége még simán bennük van. Érdemes tehát meghallgatnod ezt az albumot – utána pedig, ha tetszett, ajánlom az előzmények felfejtését is. Ugyan kicsit még több thrashes felhanggal, de a banda hangzásvilága lényegében már a debüt EP-n határozott formát öltött, azóta pedig csak egyre jobbak, kiérleltebbek lettek. Nem lennék meglepve, ha ismertség tekintetében pár év múlva már sokkal előrébb tartanának. Nagyon megérdemelnék.
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
