Skip to content

SWALLOW THE SUN: Shining

Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 7

A hagyományosnak mondható, de már a 2003-as The Morning Never Came debütalbummal komoly nívót felmutatott finn Swallow The Sun lemezről lemezre építette ki hangzását, terebélyesedett zenében, stílusban, mígnem 2015-ben felértek pályájuk csúcsára, s természetesen értem ez alatt a zene színvonalát, nem népszerűséget, egyéb sallangot. A monstre tripla-album, a Songs From The North a Swallow The Sun magnum opusa, itt értek fel a zenitre, minden téren ezen a kolosszális művön mutatták meg magukból a legtöbbet. Az ezt követő When A Shadow Is Forced Into The Light tartotta ezt a szintet, de a Moonflowers nekem már nem hozott annyit, mint az említett előző két lemez. Ez is színvonalas volt, nem vitás, de nekem kissé a When A Shadow… halványabb fénymásolatának tűnt.

Mióta – 2016-ban  történt – meghalt Juha Raivio gitáros/főnök élete párja, a zenekar valójában ebből az élményből táplálkozik, az egész művészi, alkotói munka e köré az esemény köré csoportosul: zene, szöveg, koncepció, borítók, vizualitás – minden elem és faktor Raivio birkózását beszéli el életének sorsfordító történése kapcsán. A When A Shadow Is Forced Into The Light és a Moonflowers egyként a gyász sűrűjéről szólt, de a beharangozók alapján úgy tűnt, hogy az idei lemez némi változást hoz ezen a téren. Miután először meghallgattam a Shining címet kapott kilencedik albumot, hetekre félretettem, mire újra nekiveselkedtem. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ami már korábban is, nem egyszer, nem kétszer előfordult kedvelt zenekarokkal.

Adtam a lemeznek néhány percet, megvártam pár számot és megállapítottam, hogy az én füleimnek borzalmas ez a hangzás, ez a produkció. A promólapról értesültem, hogy bizonyos Dan Lancester ült a produceri székben, egy név, ami nekem semmit nem mondott, mert azokat a mainstream rockokat, hasonló dolgokat, amelyekkel foglalkozott, én egyáltalán nem hallgatom. Mire a Shining végére értem, vegyesek voltak az érzelmeim, mert a csapat alapkontúrjaira, dallamaira, hangulatvilágára továbbra is rá lehet ismerni, azonban a producerválasztás és a zene tálalása (produkció) arra enged következtetni, hogy a finnek kommerszebb elismerésre vágynak; mintha szeretnének szélesebb közönséget megnyerni. Én ebben nem kevés görcsösséget érzek, mert ez a zene még most is elég melankolikus ahhoz, hogy akár a tiniket, akár a „megfontolt” érett korú rockfazonokat elriassza, tehát nem nagyon értem, mi a cél ezzel az egész fazonigazítással, arcvarrogatással. Nem kertelek: utálom ezt a műanyag, steril, döglött, élettelen ultrapolír-hangzást, amit ráhúztak a Swallow The Sun új albumára. Tisztában vagyok vele, hogy az ízlésem meglehetősen szélsőséges a zenében, de az én olvasatomban egy metal lemeznek recsegnie-ropognia kell minden eresztékében; mennydörögnie, kavarognia, lávaként ömleni, vagy mintha rozsdás fűrésszel bazaltkockákat hasítanának darabokra… Nos, a Shining úgy szól, mintha egy tévé-felvételre összerakott popbanda alá dolgozott volna be néhány stúdiós „szakember” egy halott, digitális felvételt.

A produkciós változások a zenében is lecsapódtak természetszerűleg, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag eltűntek a ritmusgitárok, a riffek, s ezek helyére olyasféle teltségérzést megcélzó bombaszt-ballaszt került, ami sokszor a Katatoniát, máskor a kései Anathemát juttatta eszembe. Nyilván ezer sávra készült a felvétel, ez okozza, hogy ugyan a gitár el van rejtve, mégis hallani valamilyen tömítőanyagot, s itt blöffszagot kezdek érezni. Nem tűntek el nyomtalanul a finnek dallamai, Raivio most is előad néhány szép gitárdallamot, de ezeket sokszor elfújják/elnyomják a szellősnek tűnő, valójában émelyítő pszeudo-atmoszferikus alibizések, szintiszőnyegezések. A dobok, főleg a pergő, nagyon hangosan szól, s cseppet sem tűnik organikusnak. Mikko Kottamäki frontember markáns eleme a finnek hangképének, mélabús hangja hozza az ismerős megoldásokat, de a legtöbb dallamnál azt érzem, mintha mindegyiket hallottam volna. Olykor egy-két hörgést elenged, de nem viszi túlzásba, nehogy megrémítse az esetleges új hallgatókat. Nem a rosszindulat mondatja velem mindezt, de számomra a Shining csalódás.

A lemezcím arra látszik utalni, mintha Raivio valamelyest túljutott volna a traumán, s már megjelent volna a fény az alagút végén. Maga az album sem olyan komor, mint az előzőek, de az alaptónusok, a melankolikus kisugárzás megmaradt. Megjegyzem, a határozottan lerövidített számok is arra utalnak, hogy valamire készül a csapat. Csak nehogy luftot rúgjanak. A számok közül a Kold, vagy a darkos November Dust tetszetős, de a hangzás nálam sokat ront az összképen és a zene kilúgozása, hogy azt ne mondjam, kiherélése sem tett jót az anyagnak. Még a jövő titka, hogy a Swallow The Sun is bekerül-e nálam az egykor kedvelt zenekarok dobozába, mindenesetre ha a Shining valaminek a kezdete, akkor az nem túl jó előjel.

Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.

KERESÉS
MEGJELENT AZ OKTÓBERI
digitális KÜLÖNSZÁM!
RÉGI LAPSZÁMAINK
NÉPSZERŰ
FACEBOOK
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. IMPELLITTERI
    Out Of My Mind (Heavy Metal)
  2. AT NIGHT I FLY
    The Sacrificial Lamb
  3. FLOTSAM AND JETSAM
    Burned My Bridges
  4. TONY IOMMI
    Deified (instrumentális)
  5. TEXAS HIPPIE COALITION
    Gunsmoke
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. SETYØURSAILS
    Bad Blood
  2. AMORPHIS
    Tales from the Thousand Lakes - Live at Tavastia
  3. FALLING IN REVERSE
    Popular Monster
  4. OCTOPLOID
    Beyond the Aeons
  5. DARK TRANQUILLITY
    Endtime Signals
posta jános
szerkesztő
  1. FIXATION
    Speak In Tounges EP
  2. 10 YEARS
    Inner Darkness EP
  3. KOZORIA
    The Source
  4. ZEAL & ARDOR
    Devil Is Fine
  5. KING DIAMOND
    The Graveyard
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
HAJÓGYÁR x hw