Kiadó: FHM Records / Írta: Kánya Ferenc / Értékelés: 9
Erre az albumra is várni kellett egy keveset. A floridai Nasty Savage neve szerintem ismerősen cseng sok metalosnak, akik a ’80-as években kezdték a szakmát. A banda az évtized második felében már igen nagy népszerűségnek örvendett Európában is, bár akkoriban nem jutottak át az óceánon, nem láthattuk őket élőben. Az Államokban és Dél-Amerikában olyan hasonszőrű csapatokkal mozogtak, mint a Laaz Rockit, a Liege Lord, a Helstar, az Agent Steel, a Manilla Road, az Attacker vagy a Metal Church. A Nasty Savage az évtized végére Florida egyik legfontosabb zenekara volt. Erőteljes, többnyire tempós és technikás power-thrash muzsikájuk közvetetten hozzájárult a death metal stílus létrejöttéhez is: többek között Chuck Schuldiner és Trevor Peres is meghatározó hatásai között említette a bandát.
A Nasty Savage-ből kipattant zenészek később a floridai death szín olyan alapcsapataiban is megfordultak, mint a Massacre vagy a Nocturnus például – a jelenlegi felállásban pedig vannak olyan muzsikusok, akik korábban a Disincarnate, a Brutality vagy a Noctunus AD soraiban játszottak. Az alapító ‘Nasty’ Ronnie Galetti frontember mellett a klasszikus felállás gyakorlatilag csak a bőgős személyében változott, amíg 1990-ben, három örök időkre szóló album (Nasty Savage ’85, Indulgence ’87, Penetration Point ’89) után a Nasty Savage feloszlott. A bandának magyar vonatkozása is van: az Indulgence album idején egy magyar származású srác, Bartha Dezső volt a bőgősük. Ronnie a ’90-es években több alkalommal is kísérletet tett a banda reformációjára, ezek rendre rövid életű konstellációk voltak.
Egy hosszabb éra 2002-ben kezdődött, ami 2004-ben egy új albumot is hozott, amelyet a Savage legutolsó felállása jegyez. A modern visszatérési kísérletként felfogható Psycho Psycho nem igazán aratott közönségsikert. 2012-ben a banda ismét elköszönt. 2016-ban három debütlemezes ős-Savage-tag (Ronnie mellett Dave Austin gitáros és Fred Dregischan basszer) két újonccal ismét életre hívta a csapatot és be is lengettek ’16 nyarára egy új albumot, ami majd mindenki seggét szétrúgja. Ez így is történt, újra megjelent a bemutatkozó Nasty Savage, az új albumból azonban sajnos semmi nem lett, arra egészen idén októberig várni kellett.
Állon vág a tény, hogy a Jeopardy Room pont húsz évvel követi a csendben elfeledett Psycho Psychót, de még inkább az, hogy csaknem negyvennel(!) a bemutatkozó lemezt. A Jeopardyt rögzítő csapat egészen más, mint a háromötöddel megalakult ’16-os felállás. A bárdisták Ronnie oldalán: Pete Sykes és Dave Orman gitárosok a death metalos Brutality romjain alapított Contorted csapatából érkeztek, Kyle Sokol bőgős jelenleg is a Nocturnus AD tagja (hamarosan ők is jelentkeznek egy lemezzel), az ülőmunkát pedig James Coker dobos végzi, szintén a Contortedből. Ütős kis alakulat!
Lehetne mondani, hogy Ronnie a harapós anyag miatt dalol amolyan harapós Jay Walsh/Lee Weinberg modorban, de valójában már a Psycho Psychón is így nyomta, az időnként magasba törő sikolyokat szerintem már is nem szeretné erőltetni. Aki várta az anyagot és figyelte az augusztus-szeptember magasságában kiadott kislemezeket, bizonyára kialakított egy képet arról, hogy mire lehet számítani az új Nasty Savage-albumtól: tempós, technikás, a kompromisszumokat félrerúgó, rifforientált old school US thrash diszkrét dallamossággal és kiváló szólómunkával – röviden így lehetne bemutatni. Esetleg annyit lehetne még hozzátenni, hogy a banda életművébe az időbeli távolság és a személyi eltérések ellenére tökéletesen illeszkedő anyag, a Penetration Point dalaitól egyirányú vektorok mutatnak minden nótájára – ámbár az is lehet, hogy ez nem egészen véletlen.
A nyilván erős kislemezes tételekkel azonnal felkaptam a fonalat, az album mégis meg tudott lepni, például a tempóban visszafogottabb, időben kifejtősebb, déli ízű riffekre épülő és bluesmagvú szólóval díszített power-thrash Southern Fried Homicide-dal, a középtempóból kilövő punk riff-erőmű Operation Annihilate-tel, az agyas-agyament muzikális és vokális témákkal operáló Sainted Devillel, de leginkább a demós korszakból származó, azaz idén negyvenéves Witches Sabbath újrafelvett változatával, amelyben a Tardy tesók vendégeskednek az Obituaryból. Hatalmas!
Egyelőre nem akarom arra ragadtatni magam, hogy karrierkoronázást kiabáljak, az viszont tény, hogy ezúttal egy olyan lemezt sikerült tető alá hozni, amin a korábbi kollégák neve ugyan nincs rajta – bár ha másé nem, az idén elhunyt Curtis Beeson dobosé bizonyára rajta van, Isten nyugtassa! -, de nem „még egy dobás“ és nem „késői memoár“ jellegű munka, nem hagy csúnya foltot a csapat munkásságán, sőt!
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
