Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 7
A hagyományosnak mondható, de már a 2003-as The Morning Never Came debütalbummal komoly nívót felmutatott finn Swallow The Sun lemezről lemezre építette ki hangzását, terebélyesedett zenében, stílusban, mígnem 2015-ben felértek pályájuk csúcsára, s természetesen értem ez alatt a zene színvonalát, nem népszerűséget, egyéb sallangot. A monstre tripla-album, a Songs From The North a Swallow The Sun magnum opusa, itt értek fel a zenitre, minden téren ezen a kolosszális művön mutatták meg magukból a legtöbbet. Az ezt követő When A Shadow Is Forced Into The Light tartotta ezt a szintet, de a Moonflowers nekem már nem hozott annyit, mint az említett előző két lemez. Ez is színvonalas volt, nem vitás, de nekem kissé a When A Shadow… halványabb fénymásolatának tűnt.
Mióta – 2016-ban történt – meghalt Juha Raivio gitáros/főnök élete párja, a zenekar valójában ebből az élményből táplálkozik, az egész művészi, alkotói munka e köré az esemény köré csoportosul: zene, szöveg, koncepció, borítók, vizualitás – minden elem és faktor Raivio birkózását beszéli el életének sorsfordító történése kapcsán. A When A Shadow Is Forced Into The Light és a Moonflowers egyként a gyász sűrűjéről szólt, de a beharangozók alapján úgy tűnt, hogy az idei lemez némi változást hoz ezen a téren. Miután először meghallgattam a Shining címet kapott kilencedik albumot, hetekre félretettem, mire újra nekiveselkedtem. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ami már korábban is, nem egyszer, nem kétszer előfordult kedvelt zenekarokkal.
Adtam a lemeznek néhány percet, megvártam pár számot és megállapítottam, hogy az én füleimnek borzalmas ez a hangzás, ez a produkció. A promólapról értesültem, hogy bizonyos Dan Lancester ült a produceri székben, egy név, ami nekem semmit nem mondott, mert azokat a mainstream rockokat, hasonló dolgokat, amelyekkel foglalkozott, én egyáltalán nem hallgatom. Mire a Shining végére értem, vegyesek voltak az érzelmeim, mert a csapat alapkontúrjaira, dallamaira, hangulatvilágára továbbra is rá lehet ismerni, azonban a producerválasztás és a zene tálalása (produkció) arra enged következtetni, hogy a finnek kommerszebb elismerésre vágynak; mintha szeretnének szélesebb közönséget megnyerni. Én ebben nem kevés görcsösséget érzek, mert ez a zene még most is elég melankolikus ahhoz, hogy akár a tiniket, akár a „megfontolt” érett korú rockfazonokat elriassza, tehát nem nagyon értem, mi a cél ezzel az egész fazonigazítással, arcvarrogatással. Nem kertelek: utálom ezt a műanyag, steril, döglött, élettelen ultrapolír-hangzást, amit ráhúztak a Swallow The Sun új albumára. Tisztában vagyok vele, hogy az ízlésem meglehetősen szélsőséges a zenében, de az én olvasatomban egy metal lemeznek recsegnie-ropognia kell minden eresztékében; mennydörögnie, kavarognia, lávaként ömleni, vagy mintha rozsdás fűrésszel bazaltkockákat hasítanának darabokra… Nos, a Shining úgy szól, mintha egy tévé-felvételre összerakott popbanda alá dolgozott volna be néhány stúdiós „szakember” egy halott, digitális felvételt.
A produkciós változások a zenében is lecsapódtak természetszerűleg, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag eltűntek a ritmusgitárok, a riffek, s ezek helyére olyasféle teltségérzést megcélzó bombaszt-ballaszt került, ami sokszor a Katatoniát, máskor a kései Anathemát juttatta eszembe. Nyilván ezer sávra készült a felvétel, ez okozza, hogy ugyan a gitár el van rejtve, mégis hallani valamilyen tömítőanyagot, s itt blöffszagot kezdek érezni. Nem tűntek el nyomtalanul a finnek dallamai, Raivio most is előad néhány szép gitárdallamot, de ezeket sokszor elfújják/elnyomják a szellősnek tűnő, valójában émelyítő pszeudo-atmoszferikus alibizések, szintiszőnyegezések. A dobok, főleg a pergő, nagyon hangosan szól, s cseppet sem tűnik organikusnak. Mikko Kottamäki frontember markáns eleme a finnek hangképének, mélabús hangja hozza az ismerős megoldásokat, de a legtöbb dallamnál azt érzem, mintha mindegyiket hallottam volna. Olykor egy-két hörgést elenged, de nem viszi túlzásba, nehogy megrémítse az esetleges új hallgatókat. Nem a rosszindulat mondatja velem mindezt, de számomra a Shining csalódás.
A lemezcím arra látszik utalni, mintha Raivio valamelyest túljutott volna a traumán, s már megjelent volna a fény az alagút végén. Maga az album sem olyan komor, mint az előzőek, de az alaptónusok, a melankolikus kisugárzás megmaradt. Megjegyzem, a határozottan lerövidített számok is arra utalnak, hogy valamire készül a csapat. Csak nehogy luftot rúgjanak. A számok közül a Kold, vagy a darkos November Dust tetszetős, de a hangzás nálam sokat ront az összképen és a zene kilúgozása, hogy azt ne mondjam, kiherélése sem tett jót az anyagnak. Még a jövő titka, hogy a Swallow The Sun is bekerül-e nálam az egykor kedvelt zenekarok dobozába, mindenesetre ha a Shining valaminek a kezdete, akkor az nem túl jó előjel.
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.