Karácsonyi ajándék májusban? Igenis lehetséges! Mesélem is, hogyan.
Nos, nem kell semmiféle különleges ünnepi szokásra, vagy a csomagküldő szolgálat extrém módon való megcsúszására gondolni. Csak annyi történt, hogy nagyobbik fiamtól, Olitól tavaly karácsonykor koncertjegyet kaptam ajándékba a Svalbard májusi, bécsi fellépésére.
Ő tudta, milyen sokat jelent nekem a banda utolsó albuma, és azt is tudta, hogy csak akkor fog tudni kirángatni a szűkös időbeosztásomból, ha kellő időt biztosít az út lefixálására, megszervezésére – és persze lebonyolítására. És annak is a tudatában volt, mennyire sajnáltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni a visszavonulását tervező csapattól a legutóbbi budapesti buliján, így ennél nagyobb meglepetéssel, ajándékkal, mint egy „utolsó utáni búcsú” lehetőségével, nem is szolgálhatott volna számomra.
Hát, így jutottunk el egy „apa-fia” kirándulás keretein belül május elején a fennállásának 50. évfordulóját ünneplő bécsi Arenába.
Nàire
Ahol az estét a helyi Nàire nyitotta. A linzi formáció 2024-ben adta ki The Age of Man című debütáló albumát, meglehetősen hosszú, atmoszférikus, sludge metalos szerzeményekkel. Így a „bemelegítő programjuk” is leginkább lassú/középtempós dalok felvonultatásából állt, igaz, a srácok azért gondoskodtak róla, hogy egy-egy crustos/grindos begyorsulással kicsit jobban is megmozgassák a már így is szép számmal jelenlévő közönséget. Azt nem lehet mondani, hogy túlságosan bonyolult témákkal dolgoztak volna, de az biztos, hogy erőteljes előadásmódjukkal, a sok-sok instrumentális zakatolós betétjükkel falakat lehetett volna bontani.
Sőt, mi több, az is kiderült, hogy a Nàire zenéje gátak átszakítására is képes.
Legalábbis erről árulkodott, hogy egy leányzó a nézőtéren a program hallgatása közben átszellemülten, csukott szemmel, egy ceruzát szorosan markolva egy füzetbe rajzolt. Tudjátok, ahogy a kisgyerekek szoktak egyes horrorfilmekben.
Az ember azt hihette volna, hogy csak össze-vissza firkálgat, de ahogy belelestem a kis füzetébe (innen is elnézést az illetlenségemért…), láttam, hogy a hatalmas satírozásokból egy emberalak tűnt elő. Félelmetes, és egyben hihetetlenül felemelő látvány volt, hogyan szabadulnak ki az energiák a leányzóból, szimplán a zene hallatán, és miképp öltenek szinte szó szerint testet…
Svalbard
Az igazság az, hogy én is hasonló felszabadulást érzek, ha meghallgatom a Svalbard előbb említett utolsó, The Weight of the Mask című albumát. Igaz, hogy én nem tudok rajzolni közben (pláne nem olyan jól…), de a lelkem mindig megkönnyebbül a 2023-as dalok hallatán. Annyira őszinte, annyira emberi az a lemez, és olyan, mintha „hozzám szólna”…
És arról, hogy a Svalbard zenészei tényleg mennyire emberiek, az átállás során is gyorsan megbizonyosodhattunk.
Hiszen miközben a három srác már a színpadon hangolt, próbálgatott, a gitáros/énekesnő Serena Cherry a nézőtéren keresztül, közvetlenül mellettem pattant fel a színpadra. Oldalán egy textil bevásárlótáskával, mintha csak a sarki boltból érkezett volna.
Tehát – ahogy az várható volt – szó sem volt itt sztárallűrökről, testőrökről, miegymásról, a Svalbard tagjai ugyanúgy szimplán bulizni jöttek, ahogy mindenki más – „apró” különbséggel, hogy ők ezt egy pár méterrel magasabban, hangszerekkel a kezük ügyében tették meg.
És ez a fajta emberi előadásmód természetesen a koncertjük alatt is megmaradt. Ahogy belecsaptak a húrok közé, Serena arcára kiült a mosoly – én pedig máris éreztem, hogy könnyebbé válik a lelkem… Még akkor is, ha a programot nem a kedvenc albumom egyik dalával, hanem az első, One Day All This Will End lemez Disparity című szerzeményével kezdték.
Mondjuk, ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen ahogy az egy búcsúturnén illik, az összes album felidézésre került, minimum 2-2 szám erejéig, még ha a buli nagy részét – nagy-nagy örömömre – az utolsó lemez számai (To Wilt Beneath the Weight, Defiance, Faking It, Lights Out, Eternal Spirits), na meg a tavaly kiadott csodálatos single, az If We Could Still Be Saved tették is ki. És mindvégig annyira laza volt a csapat, és olyan összhang áradt a zenészek játékából, hogy azt szavakkal leírni nem is tudom.
És nem csak Serena mosolygós játékát volt öröm figyelemmel kísérni, hanem a másik gitáros (és másik „vokálos”) Liam Phelan önfeledt előadásmódját is. Ő beállt a maga egyszerű rövidnaci-póló szettjében, a nyakába akasztotta a gitárt (a rövid szíj miatt szinte szó szerint a nyakába…), és csak játszott és énekelt, ahogy a csövön kifért.
Persze, a bőgős Alex Heffernan és a dobos Mark Lilley is tette a dolgát serényen – igaz, utóbbiból a kissé „szmogos” helyiségben nem sokat láttunk. De emiatt itt tényleg kár lett volna füstölögni, hiszen a hangulatos koncert mindenért kárpótolt. Ahogy mi is, a bécsi rajongók is egyre jobban belemelegedtek a buliba, hogy a végén már szinte mindenki táncoljon, ugráljon és együtt üvöltsön Serenáékkal, egészen a 2014-es „ős-dal” a Grayscale legutolsó hangjáig… Egyébként jó volt látni, hogy a kilátogatók nem csak az utolsó, hanem az összes többi hanghordozó számait ismerték. Ebből is látszott, hogy a Svalbard zenéje mennyi-mennyi embert megfogott, megérintett az elmúlt évek folyamán.
A látottak, hallottak alapján én még most sem értem, miért is hagyják abba, hiszen annyira együtt vannak. De nyilván, ha úgy érzik, hogy ezt most kell megtenniük, azt nekünk szomorú szívvel el kell fogadnunk. Én mindenesetre nagyon boldog vagyok, hogy egyszer az életben láthattam/hallhattam őket a saját szememmel/fülemmel is.
És mindamellett, hogy sok sikert kívánok nekik a továbbiakban, bármerre is vigye őket az út, a fiamnak is köszönöm, hogy egy ilyen csodálatos „májusi” karácsonyi ajándékkal lepett meg engem!
__
Svalbard, Nàire – Bécs, Arena Wien
Helyszín: Arena Wien
Időpont: 2026. május 5.
Írta: Zubor Olly
Fotó: Pix 666
__
