2007 és 2020 között még Witch Hazel név alatt három albumot adott ki ez a pennsylvaniai ős-hard rock/protometal vonalas csapat, majd már mint Spellbook hozták ki a kiválóan sikerült Magick & Mischief korongot szűk két és fél évvel ezelőtt. E rovatban ezt erősen meg is dicsértem, és örvendetes tény, hogy a folytatás kapcsán sincs miért neheztelnem a zenekarra. Szinte egy az egyben idemásolhatnám az akkori meglátásaimat, annyi megjegyzéssel, hogy az ottani pszichedeliából, fura hangulatú borultságból egy hangyányit – de tényleg csak annyit – azért most visszavettek. Például nincs most olyan dalmonstrum, mint a 12 és fél perces, elég meredeken elszállt Dead Detectives volt amott, és a többi nóta java része is picit szűkebbre van szabva – ugyanakkor maradt így is elég csemegézni való az egyes szerzeményekben.

Ahogy a múltkor, úgy most is fő erénye a brigádnak, hogy ellentétben sok más időgépes retrock formációval, ők nem egy (vagy egy-két) régi klasszikus banda örökségéből táplálkoznak, hanem valóban széles skálán mozogva merítenek, jobbára a korai hetvenes évek irányából. Ugyan az énekes Nate Tyson hangja nem kevés rokonságot mutat a fiatal Ozzyéval, de maga a zene sokkal színesebb, változatosabb, mint sok deklaráltan ős-sabbathista formációnál. És egyben bizarrabb, meghökkentőbb is helyenként, köszönhetően az ügyesen elhelyezett (h)ideglelős billentyűfutamoknak vagy éppen sejtelmes női énekhangoknak, távolból beszüremlő dallamfoszlányoknak. Az alapokat tekitve azért kimondottan feszes és lendületes a megközelítés, az imént említett színesítések pedig afféle dohos pókhálóként feszülnek rá az okkult hangulatú, itt-ott doomos színezetű protometal témákra. Patrick Benton és Les Yarde feelinges szólókkal sem spórolós gitárjátékát külön is meg kell dicsérnem, baromi jókat penget a két arc. Nálam a kedvenc dal a hatos sorszámú Her Spectral Armies, de a nyolcas Night Of The Doppelganger is nagyon jó a maga több körös szólóival a vége felé. Kéne egy magyar koncert valamikor.