Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 9
Közhelyes megállapítás a tény, hogy az izlandi Sólstafir az utóbbi, nagyjából 15 év egyik látványos underground sikerét tudhatja magáénak, bár az underground kifejezés már nem igazán helytálló a banda kapcsán. 1995-ben alakult a csapat, masszívan az északi black metalba ágyazódva, onnan kikelve: az 1996-os Til Valhallar EP az Enslaved korai nyerseségével rokon szélvész-zenét kínált. Album már csak a 21. században jelent meg: nagylemez fronton 2002-ben debütáltak, ez volt az Í Blóði Og Anda, ami máig a kedvencem az izlandiaktól. A hasonlóan kimagasló Masterpiece Of Bitterness anyagán terjeszkedni kezdtek, nagyjából onnan datálható az a hangzásvilág, melynek kiépítését a mai napig végzi az Aðalbjörn Tryggvason gitáros/énekes által vezetett kvartett.
Az utóbbi jó tíz évben sokszor láttam a csapatot, tán túl sokszor is, ambivalens élményekre tettem szert, s bizonyos értelemben kiégtem Sólstafir-ügyben (ez már sok zenekar kapcsán így történt). Ennek ellenére minden lemezükhöz nyitottan állok. Az Endless Twilight Of Codependent Love-hoz is így álltam, amit a diszkográfia legkevésbé jól sikerült darabjának tartok. Ehhez képest a Hin Helga Kvöl már az első hallgatások során tetszett. Leginkább az tűnik fel a szerencsére nem túljátszott (48 perc) album kapcsán, ami egyben dicséretes is, hogy a szabad alkotás jegyében áll az izlandiak teljesítménye. Azt érzem, hogy nem köti őket semmi. Nem számít, hogy elvileg maguk mögött hagyták a black metalos világot, meg, hogy őket sokan beletették egy bizonyos sémába, mindezt nyugodtan a szemétre lehet hajítani. Elvárások, rajongói kívánalmak, panelek, stílusdobozok, klasszifikációk, „zeneipar” – az embernek émelyeg a gyomra. A csapat ezt valószínűleg végiggondolás nélkül érzi belül, nevezetesen azt, hogy nem kell megfelelni senkinek. Nincs elvárás. Aki így érzi, azt azonnal beszippantotta a degenerált fogyasztói társadalom feneketlen gyomra. Igen, a zeneiparnak nevezett szörny is ennek a része. De minden jel szerint a Sólstafir a maga útját kívánja járni, ami mindennél fontosabb. Mindig saját utat kell járni. Lehet, hogy szakadékba vezet, azonban más útján járni BIZTOSAN szakadékba visz.
Egy tipikusan sólstafiros bevezető tétel (Hún Andar) után a csapat megmutatja (az előző lemezen is volt ilyen), hogy ma is szeret gyorsan és agresszívan játszani. A címadó darab black metalosnak tetszhet elsőre, hallunk is jellegzetes északi tremolózást, azonban egy punkos vadság is jellemzi a dalt. Ez nyersebb, még elemibb formában a zseniális első albumon (Í Blóði Og Anda) sok helyütt megfigyelhető volt, jó, hogy felelevenítették. Ahogyan hatolunk egyre beljebb az album belsejébe, észleljük, hogy a Hin Helga Kvöl a kontrasztok, az ellentétek terepe. A magyarul jópofán csengő Blakkrakki egy rockos, lazább téma, akár viccesnek is mondhatnám, leginkább az ének miatt, azonban a zenei részek itt is komolyak. E zenei zsigeriség mellé sok atmoszferikus rock/metal tételt sorakoztat fel a Sólstafir, úgy mint az egyszerre lendületes és hangulatos Izland-rock, a Vor As, vagy a melankolikus, elmerengő Salumessa. De említhetném a zongorával kezdődő Freygátant is.
Tryggvason hangja összetéveszthetetlen, karakteres orgánum, s ugyan hangnyekkentéseit, csuklatásait nem szívlelem, szerencsére nem viszi őket túlzásba. Nem baj, ha beleviszi az érzelmeit az énektémákba, viszont a giccsessé, cseppfolyóssá váló érzelgősséget nem szeretem. Az említett Freygátan izlandivá transzformált ős-rockja jó példa az egyensúly megtalálására. Tehát a rock/metal-gyökerek ismételt feltárása hallható egyfelől, és a véghetetlen izlandi táj és megkapó természeti közeg mélabús hangulatokba bújtatása található meg a dalokban másfelől.
A Hin Helga Kvöl (magyarul: a szent szenvedés) nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli szövegeit, zenei világát vizuálisan hatásosan támasztja alá Rowan E. Cassidy kifejező borítóillusztrációja. Mivel rettentően rühellem a kiglancolt műanyag hangzásokat, az én füleimnek nagyon jólesik az album nyers, organikus hangzása, főleg egy olyan gyors, blackes és egészen meglepő billentyűs effekteket tartalmazó dalban, mint a Nú Mun Ljosi Deyja. Bizonyos pontokon már-már olyan a zene, mintha a Primordial játszana.
Hogy a Sólstafir mennyire eleget tesz a fentebb leírt autonóm zenész fogalmának, a záró Kuml tökéletes példa. Ez egy sokáig torzításmentes, a háttérben finoman lebegő fúvós szólamokkal megtámogatott, szuggesztív, a pontot az „i”-re szinte ritualisztikusnak tűnő énekkel feltevő, néhol ambientszerű kísérleti tétel – roppant hangulatos, fantasztikus lezárás. Valójában ez a kompozíció hozta meg az izlandiaknak a 9 pontot. Nem mintha a Hin Helga Kvöl többi része ne lenne kimagasló minőségű, és kellően változatos, de ez a záródarab mindennél világosabban megmutatja, hogy a kút, ahonnan ez a négyes merít, nagyon mély és komoly értékeket rejt.
A Sólstafir továbbra is az egyik legkreatívabb, legihletettebb formáció a metal szélesebben értelmezett mezőin.
(Az albumot pontoztuk és véleményeztük a novemberi Hangpróbán. Olvasd el a digitális kiadásban!)
