Június 27-én érkezik a Sodom új nagylemeze (The Arsonist), ami négy évvel követi a Genesis XIX anyagot. A banda alapítójával és főnökével, Tom Angelripperrel beszélgettünk a múltról és a jövőről, meg persze az új dalokról is.
Szöveg: Kiss Gábor · Fotó: kiadói archívum
–
Amikor elkezdünk megírni egy új anyagot, sosem gondolkodunk azon, hogy inkább dallamosabb vagy keményebb számokat akarunk-e csinálni. Mindig hagyjuk, hogy maguktól alakuljanak a dolgok. Fontos megemlíteni viszont, hogy ezúttal a dobosunk, Toni öt dalt is írt az új albumra, közben pedig megpróbált egy másik irányból közelíteni a dalszerzéshez, mint a többiek. Frank Blackfire inkább egy tipikus, régi sulis, nyújtott szólókat, thrashes riffeket játszó gitáros, Yorck meg az epikus dolgokat szereti igazán. Toni viszont a black és death metal színtérről jön, így nyilván máshogy áll a dalszerzéshez. Ez teszi annyira színessé a zenénket. Azt gondolom, hogy a gitárszólók nagyon dallamosak, de az olyan számok, mint mondjuk a Trigger Discipline viszont igazán kemény, old-school dalok.
Szóval, amikor új témákat írunk, nem azt mondjuk, hogy most így-vagy úgy akarunk alkotni. Szerintem van pár dal az új albumról, ami jól mutatja, mennyit fejlődtünk az elmúlt években. Tudod, a legtöbb zenekar állandóan távol van a stúdiótól vagy otthonról – nincsenek együtt a próbateremben. Nálunk ez nem így működik, mi kifejezetten sokat próbálunk. Ha valakinek volt egy ötlete, akkor azt felvette, és elküldte a többieknek. Ezután találkoztunk a stúdióban, és elkezdtük összerakni a dalt – kidolgoztuk, alakítgattuk, összeillesztettük a különböző részeket. Én meg közben szépen megírtam a szöveget is.
Ez egy régi vágású módszer, olyan, mint egy jó kis jam session. Jöttek szépen a riffek a gitárosainktól, de egy gitárriff még nem dal. Kell hozzá a többi: szöveg, énekdallam, hangzás – minden. Mi így dolgozunk. Tudom, hogy más zenekaroknál ez már máshogy megy – a dobos lehet, Amerikában ül, a gitáros meg Angliában, és csak küldözgetik egymásnak a fájlokat, így rakják össze a dalt. De mi nem így írunk zenét.”
.
Ha jól tudom, a lemez felvétele is a régi módon, analóg cuccokkal készült. Semmi cicoma, semmi MI.
„Így van. Semmi bajom a digitálissal amúgy, hiszen egy dal keverése, maszterelése digitálisan zajlik – ez ma már természetes, hiszen CD-n is ki akarjuk adni az albumot, meg ott van a Spotify és az összes letöltős platform is. De az egyik barátunk egy olyan stúdiót vezet, ahol még működik egy régi szalagos felvevőgép is. Kérdeztük is tőle: »Tényleg még mindig használod ezt?« Mire ő: »Naná!« Úgyhogy most a dobokat szalagra vettük fel, amihez már önmagában kellett vagy 24 sáv, ami elég durva. A hangmérnök viszont azt mondta nekem, hogy ha szalagra rögzítjük a dobokat, az jobban szól majd, mint a digitális. Nem tudom pontosan miért, de így van.
Imádom, amikor forog a szalag. Csak hát, ha te vagy a dobos, és szalagra játszol, az nagyon komoly kihívás. Akkor nincs újrapróbálkozás, nem lehet azt mondani, hogy »álljunk meg, vegyük újra ettől a ponttól«. Az egészet el kell játszanod egyben. Toni három verziót játszott fel minden dalból, aztán kiválasztottuk a legjobbat. Volt, amit már elsőre is tökéletesen lehozott – elképesztő a fickó. A felvételekkor pedig csak mikrofonokat használtunk, semmilyen trigger vagy mesterséges hang nincs a lemezen. Én azt akarom, hogy a dob hangja tényleg a dob legyen, egy organikus, természetes hangzás. Sok mai anyagnál iszonyú műanyag a dobsound. Néha nem is tudom, hogy dobos játszik-e vagy csak a dobgépet hallom. Azt akartam, hogy úgy szóljon a cucc, mint a nyolcvanas években, mint a régi Venom, Kiss, meg az ilyen bandák anyagainál. Tudom, hogy a szalagos felvétel sokkal drágább, mint ha számítógépen csinálnánk meg az egészet, de hajlandó voltam kifizetni. És nagyon örülök, hogy így csináltuk.”
Szerinted érdemes még komoly összegeket fordítani az ilyesmire akkor, amikor a legtöbben telefonon vagy a kocsiban hallgatnak zenét?
„Ez szerintem hatalmas probléma. Amikor kevertük az anyagot, akkor is mondta a hangmérnök, hogy ezt nem szabad elfelejteni, mert ha a gitárokat túlzottan balra vagy jobbra pozícionálod, akkor telefonon hallgatva csak a dobokat meg az éneket lehet majd rendesen hallani. Minden, ami nem középen van, egyszerűen elvész. Utálom ezt. Én heavy metalt akarok hallgatni, rendes erősítőn, térben, jó hangzással, rendes szuszpenzióval, érted… Soha nem hallgatok zenét telefonon. Egyszerűen nem élvezem. Szóval amikor maszterelünk, akkor az egész fájlt le kell nyomni, és mindent középre kell tolni, hogy még telefonon is hallatszon a gitár. Ez van, nem tudunk mit csinálni vele.
Mesterséges intelligenciát viszont egyáltalán nem használunk. Emlékszem, amikor először megosztottuk az album borítóját, az emberek rögtön írták: »Ez biztos MI, ez mesterséges…« – de nem. A borító kézzel készült, airbrush technikával, teljesen manuálisan. A borítón dolgozó művész, Zbigniew Bielak, aki egyébként a Ghostnak is csinált borítókat mostanában, küldözgette nekem a vázlatokat, és kérte a dalszövegeket, meg azokat a dalokat, amiket már felvettünk, hogy tudja, mihez illeszkedjen a kép.
Tudom, hogy más zenekarok már használják az új technológiákat, de mi nem. Én utálom. Ma már akár egy komplett dalt is tudsz írni szoftverrel. Csak beírod: »szeretnék egy dalt a régi Venom stílusában, Tom Angelripperhez hasonló énekessel, a vietnámi háborúról« – és a gép megcsinálja. Őrület. És ez még csak a kezdet. Nálunk viszont minden kézzel készül. A zene, a borító, a szövegek, minden.”
Te milyen formátumban szeretsz zenét hallgatni?
„A bakelitet szeretem a legjobban.”
Nagy gyűjteményed van?
„Nem igazán. Régen rengeteg bakelitem volt, de aztán valamiért egyszer csak eladtam mindent. Fogalmam sincs, miért. Aztán persze elkezdtem újra megvásárolni mindent, még a saját anyagainkat is, mert azokat is eladtam. Volt, hogy az E-bayen vettem meg valamelyik korai Sodom-bakelitet. Az első kiadások iszonyú pénzekért mennek már.”
Visszatérve az új lemezhez: elég meglepő, hogy a címadó egy alig egyperces intró, ráadásul női énekkel…
„Igen, az tulajdonképpen a Battle of Harvest Moonhoz készült intró. A hangmérnökünk egy óra alatt vágta össze, és belekerült egy vietnámi női énekhang is. Nem egy konkrét csatáról szól, inkább olyan, mintha egy vietnami háborús filmhez készült volna. Nincs mögötte különösebb üzenet, csak egy hangulatteremtő bevezetés. De szerintem marha jó lett, imádom.”
Az biztos, hogy legalább egy instant közönségkedvenc van a lemezen, méghozzá az elhunyt dobosotok emlékének ajánlott Witchhunter dal. Chris Witchhunter idén lenne hatvanéves, igaz?
„Igen. Tudod, Witchhunter mindig velünk van. Ő volt az egyik legjobb barátom a kezdetekben, a bandát is együtt alapítottuk. A mostani dobosunk, Toni pedig nagyon érdeklődik a története iránt. Próbálta most ötvözni az ő teljesen pontos, precíz dobolását Witchhunter kaotikus stílusával.
Emlékszem, amikor a 40 Years At Warhoz rögzítettük a dalokat, muszáj volt visszahallgatnunk az összes régi felvételt, amiken még Witchhunter dobolt. Toni folyamatosan kérdezgetett róla, minden sztorit tudni akart. Mindig mondta, mennyire sajnálja, hogy sosem találkozott vele személyesen. Amikor Witchhunter meghalt, Toni még csak 20 éves volt. Így jött az ötlet, hogy írjunk róla egy dalt. A szövegben viszont nem akartam őt hősként beállítani. Mert az élete utolsó évei nagyon tragikusak voltak; alkohol, drogok, tudod, hogy van ez.
Írtam egy másik dalt Algy Wardról is – ő volt a basszusgitáros a brit Tank zenekarban, és hatalmas kedvencem, aki óriási inspiráció volt számomra. De az ő élete is tragédiával végződött. Nem is tudom, milyen drogokat használt, de rengeteget ivott, teljesen szétesett. Szóval ez a két ember nagyon nagy hatással volt rám és az egész metalszcénára is. Zseniális zenészek voltak, akik túl korán haltak meg. Szóval sose nyúljatok drogokhoz!”
Amikor azt énekled a dalban, hogy „full of sadness, driven by inner lies”, akkor ezzel Witchhunter drog- és alkoholproblémáira utalsz?
„Igen, főként az alkoholizmusára. Emlékszem, 2006-ban, amikor rögzítettük a The Final Sign of Evil albumot, amihez összehoztuk a régi felállást, akkor jöttem rá, hogy ez az ember tényleg nagyon beteg. Már a felvételek kezdetekor teljesen be volt állva.”
Úgy vettétek fel a lemezt, hogy végig részeg volt?
„Igen. Ahogy felkelt, már reggel 10-11 körül elkezdett inni. Nem csak sört, röviditalokat is. Mindent, amit pénzért kapni lehet. Teljes káosz volt vele felvenni az albumot. Katasztrófa. De mit tehettem volna? Nem tudtam segíteni rajta. Mondtam neki: »Witchhunter, ha abbahagynád az ivást, még mindig baromi jó dobos lennél. Találnál új bandát, új lehetőségeket.« De nem érdekelte. Azt mondta: »Hagyj békén, azt csinálom, amit akarok.« Ha valaki nem akarja, hogy megmentsék, akkor nem lehet segíteni rajta.”
A Sodom korai felállásban részt vett zenészek mintha el lettek volna átkozva, hiszen nem csak Witchhunter nincs már köztünk, sokan mások is meghaltak.
„Igen, például Uwe Christophers, aki 1985-ben játszott velünk. Amikor Destructor kilépett a bandából, néhány Obsessed By Cruelty-koncertre ugrott be gitározni. Nagyon jó barátom volt. Ugyanaz a történet… alkohol. Wulf is rég meghalt már, motorbalesetben hunyt el. Ő viszont sosem ivott, még ha buliztunk is, akkor sem. Vele szemben Strahli mindent kipróbált. Heroint, minden. Bármit magába pumpált; ivott is, tablettákat szedett, ki tudja, mit még. Hatalmas tragédia, hogy ezek a srácok ilyen fiatalon haltak meg.”
Ennyire általános volt a nyolcvanas évek Németországában az önpusztítás?
„Igen, nagyon is. Ment a kokain, meg minden más. Én is láttam, hogy mi zajlik. De én soha nem szedtem drogokat. Ittam a söreimet, meg néha egy kis Jägert vagy jóféle whiskyt. Azt sem tagadom, hogy voltam én is alkoholista, de mást sosem használtam. Sokan füveztek is akkoriban, de én azt is utáltam. Elvoltam a söreimmel. A probléma ott kezdődik, amikor valaki mindennap iszik. Ha hétvégén elmentek a haverokkal kocsmázni, abból nincs gond. Vasárnap hazamész, minden megy tovább. De ha alkoholista vagy, akkor mindennap iszol. És ha még kokaint is tolsz mellé – márpedig az is meg a heroin is baromi drága – akkor hamar tönkremegy az életed. Nem is értem, Strahlinak honnan volt pénze a cuccra.”
Olvastam egy friss interjút veled, amiben azt nyilatkoztad, hogy vissza akarsz vonulni a turnézástól.
„Két fellépésünk van még idén, egy koppenhágai buli és egy német fesztivál, azok után le akarok lassítani egy kicsit. Még egészséges vagyok, a dokim azt mondta, 62 évesen remek állapotban vagyok. Tudod, Tom Araya is abbahagyta, mert problémái lettek a hátával, nyakával. Nekem is hasonló gondjaim vannak a sok headbangeléstől, de szerencsére semmi komoly. Még mindig egészséges vagyok, kreatív vagyok. De más dolgokat is szeretnék csinálni.
Ha egy zenekarban dolgozol, főleg ha te vagy a menedzser is, akkor ez napi szintű meló. Nem csak a próbák, a stúdiózás vagy a turnék, minden mással is folyamatosan foglalkozni kell. És szeretem is ezt csinálni. De őszintén: már nincs kedvem reptereken dekkolni, hotelekben aludni, klubokban várni. Például Dél-Amerikába vagy Mexikóba elrepülsz egyetlen koncertért, de közben 7-10 napot vagy úton. Tudom, hogy ha Dél-Amerikában vagy az Államokban játszol, muszáj utazni, repülni, de most úgy érzem, hogy kicsit máshogy akarok élni. Nem örökre, nincs konkrét tervem. Ha kijelentenék bármit, akkor az már olyan nyomást jelentene, amire viszont nincs szükségem.
Nem akarom azt mondani, hogy majd ’27-ben visszatérek, mert nem tudom még, hogy lesz. Majd meglátjuk. Megcsinálom az utolsó koncertet, megcsinálom az új lemez promócióját, mert ezek fontosak nekem. De aztán kész. Most több időt akarok tölteni a családommal. Vannak régi iskolai barátaim, munkahelyi ismerősök, akik az utóbbi hónapokban meghaltak, nekem meg évek óta nem volt időm rájuk. Se egy találkozóra, se egy sörözésre. Most ezekre is időt akarok szakítani.
Nem egy hirtelen döntés volt ez amúgy; már tavaly is éreztem, hogy lassítanom kell. A többiekkel is sokat beszéltünk róla, és ők is támogattak. Azt mondták: »Ez a te döntésed, ez a te zenekarod. Megértjük, tiszteletben tartjuk. Bármit csinálsz, lojálisak vagyunk hozzád.« Tudom, hogy ez nehéz helyzet, mert ebből élünk, mindenkinek kell a pénz, hiszen főleg a Sodomból van a megélhetésünk. Viszont mindenkinek van más elfoglaltsága is. Yorck például Dortmundban dolgozik egy lemezboltban, aminek Idiots Records a neve és egy nagyon híres, kultikus hely arrafelé. Frank Blackfire gitáriskolát vezet, de a szólócsapatával is aktív. Azt hiszen, ebben a formációban Toni is játszik, aki talán négy másik zenekarban is érintett még. A legjobb dobos, akit Németországban találhatsz, úgyhogy minden zenekar őt akarja. Emellett üzletember is, kever, producer, dalszerző, hangmérnök, fiatal zenekaroknak segít albumot csinálni. Szóval senki nem fog unatkozni a jövőben sem.”
Ha jól tudom, dolgozol bizonyos újrakiadásokon is.
„Igen, Andy Bringsszel (Ő is játszott a Sodomban 1991 és 1995 között – KG) közösen készítjük elő a Get What You Deserve újrakiadását, ez a következő projekt. Azt tervezzük, hogy a BMG minden évben kiad majd újra egy régi Sodom-albumot. Szó van az Obsessed By Crueltyről, a Persecution Maniáról, és más régi lemezekről is. Szóval bőven van dolgom.”
Andy részt vett a Witchhunter videó készítésében is, igaz?
„Igen. Előbb azonban még a Trigger Discipline-hez készült egy szöveges klip is, viszont én utálom az ilyesmiket. Nem tudok, mit kezdeni velük. Aztán jött az ötlet, hogy csináljunk egy szöveges videót a Witchhunterhez is, de igazi, korabeli felvételekkel. Andy vágással is foglalkozik, szóval ez nem volt gond, a végeredmény meg egy igazi kordokumentum lett, amin láthatod Witchhuntert akció közben.”
Manapság sok zenekar azt hangoztatja, hogy nem éri meg új albumokat kiadni, mert a rajongók úgyis csak a régi számokat akarják hallani, illetve eleve csak a koncertezés hoz pénzt a konyhára. Te hogy látod ezt?
„Van benne igazság. Az emberek tényleg inkább a régi zenét keresik, a nosztalgiát. Az új anyagok eladási mutatói nem olyanok, mint régen. De azért mi mégiscsak csináljuk az új albumokat, mert ez a kreativitásról szól, az alkotás öröméről. Persze, a pénzügyi oldal nem rózsás, de ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk. Az igazi rajongók mindig értékelni fogják az új dalokat is, csak kicsit más a piac most.
Szóval, igen, nehéz a helyzet, de továbbra is szeretjük csinálni. Aki igazi rajongó, az meg úgyis megveszi az új albumot is. Legalábbis mi ezt látjuk. Amit viszont nem értek, hogy a lemezkiadó miért ad ki három-négy dalt is külön az albumról, digitálisan. Ez az üzleti rész, ami persze nem az én dolgom. Viszont nem értem azt sem, hogy miért jön ki valami öt-hat különböző színű bakeliten. Vannak persze gyűjtők, de ennek akkor sem látom értelmét, hiszen ugyanaz a zene, a borító, minden. Viszont a mi cuccaink szerencsére még mindig elég jól fogynak. A speciális kiadványoknál nem egyszer előfordult már, hogy már előrendelésben eladtuk az összeset. Ez azért van, mert van egy nagyon hűséges, fanatikus mag, szóval soha ne mondja nekem senki, hogy hülyeség új albumokat kiadni.”
Szeretnélek megkérdezni az egyéb projektjeidről is. Volt egy Die Knappen nevű bandád, meg a Dezperadoz, az Onkel Tomról már nem is beszélve. Ezeket tervezed valamikor folytatni?
„Nem, egyiket sem. Az Onkel Tom nagyon sikeres volt, kiadtunk egy rakás lemezt, maxit, de abbahagytam még a koronavírus előtt. A Sodom a fő zenekarom, és egész egyszerűen nem volt elég időm és energiám, hogy mindkét bandát vigyem tovább. Eleinte minden hétvégén játszottam; váltogattam, hogy mikor épp melyik csapattal lépek fel, de túl sok volt. Néha már nem is élveztem, és sosem voltam otthon. Sok szép emlékem van az Onkel Tomról, játszottunk a legnagyobb német fesztiválokon, és nagyon vicces volt csinálni. De végül is a Sodom az első számú zenekarom, úgyhogy abbahagytam.
A Dezperadoz egy westernes metalbanda volt, az első lemez pedig az egyik kedvenc albumom. De ugyanaz volt ezzel is helyzet. Túl sok volt a három-négy zenekar egyszerre. A Die Knappen meg csak egy projekt volt, amivel német bányászdalokat játszottunk, meg fociindulókat. Szerettem, de nem volt igazán komoly dolog.”
Zárásként meséld el, kérlek, hogy is volt az a sztori, amikor ottfelejtett a zenekar a magyar határon és stoppal kellett eljutnod Budapestre!
„A Lords of Depravity DVD-n rajta van az egész történet, de összefoglalom. Szóval 1990-ben volt talán, amikor turné közben megálltunk az egyik német vagy osztrák határátkelőnél az ellenőrzés miatt. Volt ott egy kis állomás, ahol lehetett innivalót meg ilyesmiket venni, én meg mondtam a turnémenedzsernek, hogy el kell mennem vécére, kb. tíz perc és jövök. Aztán mire visszaértem, már se híre sem hamva nem volt a turnébusznak. Egyedül álltam ott a pólómban, cigaretta nélkül, pénz nélkül.
Akkor még nem voltak mobilok, szóval teljesen tehetetlen voltam. 12 órát vártam, mire reggel találtam valakit, akinek mondtam, ha elvisz, adok neki ezer márkát. A többiek közben piáltak a buszon, és reggel volt már, mire megérkeztek Budapestre. Azt hitték, hogy alszom. Később, mikor a turnémenedzser odament az ágyamhoz, hogy szóljon a reggeli miatt, azt látta, hogy csak egy érintetlen karton sör hever az ágyamban.”
Gondolom, a következő turnéra már nem őt alkalmaztátok.
„Naná, hogy nem. Hihetetlen, hogy ez megesett velem. Hatalmas sztori.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
-x-
-x-
