Skip to content
☆☆☆☆☆ METAL & HARD ROCK 1986 ÓTA ☆☆☆☆☆

SLASH – Milyen voltál az Appetite For Destruction idejében? “Részeg.”

Slash pár napja ünnepelte az 56. születésnapját, a Kerrang magazin pedig ebből az alkalomból egy interjút közölt a Guns N’ Roses legendás gitárosával, aki idén egy új albumot ad ki a Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators nevű formációjával.

Milyen voltál az Appetite For Destruction idejében?

“Részeg.”

Ennyire rossz volt a helyzet?

“1987-től kezdve egészen a 90-es évekig, és Isten tudja, mikor még, de végig rengeteget ittunk. Ment a rengeteg őrültség és a bulizás, nem volt mérték… tudod. Biztosan hallottad a történeteket. Nem hiszem, hogy ki tudnék emelni egyetlen konkrét bulit. És sosem voltam az a fajta, aki azt mondja: ‘Ó, arról a fickóról van egy jó sztorim…’ Én az ilyesmit eléggé megtartom magamnak, de az egy nagyon tarkabarka időszak volt.”







Kaptál valakitől hasznos tanácsot abban a nehéz időszakban?

“David Bowie-tól, egyszer, amikor komoly hallucinációim voltak. Beszéltem vele erről, mert felkavaró volt. Ez akkor volt, amikor komolyan ittam? Inkább a drogokhoz kapcsolódott. És Bowie azt mondta: ‘Valószínűleg most éppen rossz állapotban vagy, kitetted magad sok külső hatásnak, olyan dolgoknak, amiket az emberek általában nem látnak, nem észlelnek. Én meg: ‘Hűha! ez azért súlyos…’ De ez egy jó tanács volt. Vagy még inkább felnyitotta a szememet, tisztázta bennem azt a lelkiállapotot, amiben voltam.”


Mennyire voltál közel ahhoz, hogy tényleg halálra idd és drogozd magad?

“Elég sok olyan élményem volt, aminél a legtöbben azt mondanák: ‘Oké, én ezzel végeztem’, de egyáltalán nem rettentem meg. Továbbra is azt csináltam, amit csináltam. Szóval mindent összevetve, működőképes maradtam és nyomtam tovább. 2005-ig ez nem is igazán vált problémává. Volt egy időszak 2001-ben, amikor alkoholmérgezés miatt nagyon beteg voltam, az egy rövid időre lelassított, aztán újra beindult minden. 2004 és 2005 elég kemény volt, és végül 2006-ban jött el az, hogy ‘Tudod mit? Ez már nem vicces. Képtelen vagy újra előidézni azt a kib…ott kezdeti mámort, amit nyolcvanakárhányban éreztél, soha többé nem lesz olyan jó.’ És lassan, de biztosan kiszálltam, de rohadt nehéz volt kiszabadulni a függőségből.”


A Guns N’ Roses egy időben a világ egyik legnagyobb zenekara volt. Hogyan hatott rád ez a hirtelen jött figyelem és hírnév?

“Sosem dolgozott bennem önmagában az, hogy híres legyek. Tudod, az emberek sokféle indíttatásból csinálják ezt, és sokan vannak, még a mérhetetlenül tehetséges, nagyszerű dalszerzők és zenészek között is, akik szeretik a feléjük áradó rajongást. De én nem sokat agyaltam ezen, sosem fantáziáltam arról, hogy ez milyen lehet, vagy hogy ez vagy az szeretnék lenni, szóval amikor eljött ez az idő, az elég kemény volt. Például az, hogy nem tudtam többé elmenni a Rainbow bárba, csak úgy beülni és meginni egy kib…ott italt.”







Lemmy tudott…

“Ő igen. Az első igazi Lemmy-élményem is a Rainbow-hoz kapcsolódik. Ez minden bizonnyal még a Guns N’ Roses előtt volt, egy barátnőmmel ültünk a Rainbow egyik bokszában, és akkor még nem voltam senki, érted? Elmentem pisilni, és mire visszajöttem, Lemmy már odaült. Annyira bezsongtam attól, hogy Lemmy ott van, hogy teljesen el is feledkeztem arról, hogy a barátnőmre hajt. A csaj meg nyilván azon agyalhatott, hogy ‘Ki a f… ez a fickó? És Slash miért nem tesz ellene valamit?’ Lemmy végül rájött, hogy itt ő a harmadik kerék, ebből neki semmi sem sül majd ki, úgyhogy felállt. A csaj meg: ‘Hé, én nem csináltam semmit…’ Erre én: ‘Tudod, ki volt ez?’.”


Emlékszel még, hogy mit éreztél, amikor először hallottad Axl Rose-t énekelni?


“Először egy kazettán hallottam, amit Izzy (Izzy Stradlin, a Guns N’ Roses társalapító gitárosa] hozott át hozzám. Tök zajos volt a felvétel, de ez a nagyon intenzív magas énekhang még így is átjött. Az első benyomásom az volt, hogy nagyon soulos. Volt benne valami bluesos, dallamos érzet, ami ritka volt az ilyen típusú hangoknál. Nem gyakran lehetett hallani, hogy valaki ilyen természetesen tartja össze a dallamot. Aztán elmentem megnézni őket. Igazából nem is tudtam, hogy ugyanazt fogom-e látni, akit a kazettán hallottam. Kib…ott keményen nyomták, Izzy a térdén csúszkált, Axl pedig rohadtul odatette magát. Király volt, bakker…”







Milyen volt az energia az első közös próbán?

“Amikor először jammeltünk, az egy hollywoodi próbahelyen volt, és nagyon intenzív volt. Akkor kezdtünk együtt dolgozni, adtunk néhány koncertet is, és minden nagyon kiszámíthatatlan meg vad volt. Olyan volt, hogy ‘Oké, lássuk, mi történik’. Elég szürreális volt visszatérni erre a (reunion) turnéra, mert amikor Axl, Duff (Duff McKagan, a GN’R basszusgitárosa] és én először voltunk újra együtt, rögtön megmutatkozott ez a megkérdőjelezhetetlen, erőteljes kémia, amire nem is igazán számítottam, hiszen 20 év telt el. Mindig is tudtam, hogy van köztünk valami. Egyszerűen csak megtörtént, amint bedugtuk a gitárokat és elkezdtünk játszani. Ténylegesen jött ez az elsöprő érzés, hogy ‘Ó, igen!’…”


Voltak elvárásaid az Appetite For Destructionnel kapcsolatban, amikor megjelent?

“Azt mondanám, hogy váratlanul ért a siker. Reálisan nézve készült egy lemez – egy menő lemez -, mi meg az a banda voltunk, akik úgy jelentünk meg, bárhova is mentünk, hogy ‘Velünk nem akartok b…akodni. Tesszük a dolgunkat, és jobban csináljuk, mint bárki más, szóval ne is próbáljatok b…akodni velünk.’ Nem is tudom, hogy magyarázzam el. Szóval mindig is megvolt az önbizalmunk, de nem voltak nagy elvárásaim az első lemezzel kapcsolatban. Csak örültem, hogy elkészítettük. Elmentünk előzenekarozni az Isten tudja ki elé… mindenkinek nyitottunk akkoriban, és amikor a Sweet Child O’ Mine beütött (1987-ben), az egy hatalmas robbanást okozott.”


Hogyan kerültetek össze Michael Jacksonnal az 1991-es Dangerous albumon?

“Az egy telefonhívással indult, a menedzserem azt mondta, hogy ‘Michael próbál kapcsolatba lépni veled’, én pedig azt gondoltam: ‘Hűha.’ Szóval visszahívtam, Michael meg azt akarta, hogy játsszak a Dangerous lemezen. Megbeszéltünk egy időpontot, és elmentem a hollywoodi Record Plantbe, ő pedig ott volt (a színésznő) Brooke Shields-szel. Már ez is nagyon szürreális volt. Két olyan ember, akikkel ha úgy tetszik, együtt nőttem fel. Úgy két percig együtt lógtunk, aztán elmentek vacsorázni, engem meg ott hagytak ezzel a dallal. Megtettem a magamét, neki meg nagyon bejött, és utána folyton azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem ezt vagy azt csinálni. Fel is léptem vele itt-ott, és jó móka volt, mert olyan profi volt. Kib…ott nagy tehetséget kapott odafentről. Ez volt a legfontosabb: zeneileg elképesztően mozgékony és könnyed volt. Élmény volt körülötte lenni.”


Milyen volt együtt lógni vele?

“A színpadon kattant be igazán a professzionalitása. Amikor nem dolgozott, vagy nem volt nyakig egy adott produkcióban, vagy bármi másban, akkor azt lehetett látni, hogy valahogy ki volt szolgáltatva a saját sikerének. Az összes ember, aki körbevette, csak rángatta erre-arra, meg ott voltak a mindenre bólogatók is, és rajta meg az látszott, hogy tudja, ezeknek az embereknek a 90 százaléka hazug idióta. Ebben az értelemben sajnáltam őt. Csináltunk néhány koncertet Michaellel Tokióban, láttam, hogyan működik ez az egész kib…ott masszív dolog, aminek ő volt a középpontjában. Egyedül akkor éreztem azt, hogy ténylegesen valamiféle komfortzónában van, amikor a színpadon volt. Rögtön ezt követően a Guns is fellépett ott, és lenyomtuk a koncertjeinket, a sikerünk is hatalmas volt, de ez azért nem volt olyan elsöprő, mint amin Michael keresztülment. Ez azért érdekes megvilágításba helyezte a dolgokat. Jobb ha az ember óvatos, hogy mit is kíván magának.”


Milyen volt először játszani Nagy-Britanniában, tekintve, hogy itt születtél?

“Nos, az volt az első igazi utazásunk, leszámítva azt a stoppolást Seattle-be még a legelején. Sokat jelentett nekem, mert itt van a családom, de az a zene is innen származik, ami igazán nagy hatást gyakorolt rám. A gyerekkori rock’n’roll kezdeteim is ide kötnek, köszönhetően az olyan zenekaroknak, mint a The Who, a The Yardbirds és a The Kinks, mert apám és a nagybátyáim is ezeket szerették. Stoke-on-Trentben éltem, és az ottani első emlékeim pont ezek a zenék. Aztán amikor az Államokba költöztünk, ott nyíltak meg igazán a lehetőségek. Annyi minden történt akkor zeneileg. Amikor a lemezünk megjelent, egyből nagyon jó fogadtatásra talált az Egyesült Királyságban, szóval mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben.”







Milyen volt valójában az a hírhedt stoppolás Seattle-be?


“Amikor először összeálltunk, Duff, mivel a seattle-i punk színtérről jött, ismerte az összes klubot a Csendes-óceán északnyugati részén. Össze is hozta ezt a turnét, de amikor elindultunk, egy barátunk autóját tudtuk elkérni, és volt egy utánfutónk is a cuccal. Mi öten, plusz a roadok, mind be voltunk zsúfolva a kocsi hátuljába. Mintha egy rajzfilmből léptünk volna elő… De csak Bakersfieldig (Kalifornia) jutottunk, ott ugyanis lerobbant a verda. Ott is hagytuk. Fogtuk a gitárjainkat és stoppal Seattle-be mentünk. Lenyomtunk egy bulit a Fastbacks felszerelésén, majd összebalhéztunk a klub tulajával, mert nem akart fizetni. Aztán egy csaj visszaszállított minket egészen Los Angelesig. De ez az út volt az, ami igazán összekovácsolt minket.”


Az első doningtoni élményed 1988-ban egyszerre volt hihetetlen és tragikus, hiszen a koncert közben két rajongó meghalt. Mire emlékszel ebből?

“Nem igazán ismertem a Monsters Of Rockot, ahogy akkoriban hívták a Donington fesztivált. Helikopterrel vittek ki minket a beállásra, és nem szólt valami jól a cucc. Arra emlékszem, hogy nem voltam annyira oda az egészért. Aztán másnap felmentünk a színpadra, és nem igazán voltak elvárásaim, de rohadt sok ember volt ott. Hihetetlenül fogadtak minket, amint kiléptünk a színpadra. Szóval volt egy elképesztő 40 perces programunk, nagyjából annyi lehetett, és tényleg hatalmas csúcspont volt. Aztán elmentünk inni az egyik bárba… egy kis hotelben voltunk, de már nem emlékszem, hogy ott is aludtunk-e, vagy hogy miért éppen oda mentünk… de rengeteg srác volt ott is, és ez már önmagában is emlékezetes volt. A bárban összefutottam a turnémenedzserünkkel, aki sírt. Tőle tudtam meg, hogy két srácot halálra tapostak a tömegben, miközben játszottunk. Ez egy bizarr váltás volt, a teljes eufóriából egy depressziós állapotba. A koncert pozitív emlékei mind elmosódtak. Súlyos volt.”


Nagyon megviselt?

“Igen. Hogy lehet ezután visszatérni? Hogy lehet ezt kezelni? Mi lesz a hozzáállásod holnap és holnapután, tekintve a történteket? Mert ez a mi koncertünk alatt történt. Eltartott egy darabig, mire túltettük magunkat rajta.”






Milyen volt, amikor először dugtad be a gitárodat egy erősítőbe?


“Emlékszem arra a pillanatra. Nem is csak egy erősítő volt, mert először egy mustársárga torzítós boxot kaptam, azon keresztül csatlakoztattam a kis Fenderemet az erősítőhöz, majd elnyomtam (Ted Nugenttől) a Cat Scratch Fevert. Az igazi heuréka pillanat volt… ‘Hű, ez nagyon menő!’ Ez Los Angelesben volt. Nagyjából 14 évesen kezdtem játszani, de talán 16 lehettem, amikor már megvolt ez az erősítő, gitár meg torzítós box kombóm.”


Kezdettől fogva egy rock’n’roll zenekarban akartál játszani?


“Amióta az eszemet tudom, nagy rajongója voltam a zenének. Imádtam koncertekre járni, megnézni a bandákat, teljesen megbabonázott az egész. De sosem volt bennem az a gondolat, hogy én magam is ezt csináljam, egészen addig, amíg gitárt nem fogtam, mert (a GN’R egykori dobosának és Slash gyerekkori barátjának) Steven Adlernek volt egy gitárja. ‘Ha Steven tud gitározni, nekem basszusoznom kéne, hogy alapíthassunk egy bandát.’ Aztán egy helyi zenesuliban rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel a basszusgitár, a szólógitár annál inkább. Hirtelen ebbe az irányba indultam el. De akkoriban zeneileg mi is pörgetett? Amikor tinédzser vagy, függetlenül attól, hogy mennyire menő az a zene, amit a szüleid hallgatnak, elkezded felfedezni a saját zenéidet. Az Aerosmith (1976-os) Rocks című albuma volt rám akkoriban masszív hatással. Az egész hozzáállásuk és az a hanyag, laza, de kemény rockos dolog azt váltotta ki belőlem, hogy ‘Hűha’. Minden zenésznek van egy ilyen ‘Hűha!’-előadója vagy lemeze, amitől eldobta az agyát. Az enyém a Rocks volt.”







Alice Cooperhez hasonlóan te is még mindig hiszel a rock’n’roll erejében, ugye?

“Alice nagyszerű. Utálom a példakép kifejezést használni, de ő tényleg az. Rohadt hosszú ideje van már a pályán, és szereti, amit csinál. Folyamatosan nyomja, és számomra ez a legkirályabb. Soha nem hagyja abba, szóval igen, Alice egy nagyszerű példa az összes olvasó számára. Így kell ezt csinálni: rohadtul nyomni kell, egészen addig, amíg fel nem dobod a pacskert.”

Az eredeti interjú







KERESÉS
AKTUÁLIS SZÁM
No. 346 – 2022/7-8
AKTUÁLIS GYŰJTŐI KIADÁS
No. 346 / Kiss
FACEBOOK
NÉPSZERŰ
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. ICONIC
    Second Skin
  2. SAFFIRE
    Taming The Hurricane
  3. FIVE FINGER DEATH PUNCH
    AfterLife
  4. SOILWORK
    Overgivenheten
  5. COHEED AND CAMBRIA
    Vaxis II
Lénárd László
Lénárd László
LÉNÁRD LÁSZLÓ
főszerkesztő
  1. CAVE IN
    Heavy Pendulum
  2. THE HALO EFFECT
    Days Of The Lost
  3. SAFFIRE
    Taming The Hurricane
  4. FIVE FINGER DEATH PUNCH
    AfterLife
  5. DEF LEPPARD
    Diamond Star Halos
Pintér Miklós
Pintér Miklós
PINTÉR MIKLÓS
szerkesztő
  1. TOOL
    Fear Inoculum
  2. FAITH NO MORE
    The Real Thing
  3. PEARL JAM
    Vs.
  4. MEMPHIS MAY FIRE
    Remade in Misery
  5. IGNITE
    Our Darkest Days
PETŐFI X HAMMER
minden vasárnap 19 órától!
SPOTIFY – ZENÉSZFÜLLEL
NO. 340 – 2021/11-2022/01

HAMMER TV