Kiadó: Escape Music / Írta: Schmidt Péter / 10
Ma már talán nehéz elhinni, de voltak idők, amikor a különböző zenekarok tagjaiból verbuválódott alkalmi formációk, mellékprojektek albumai igazi csemegének számítottak. És bizony, nem egyszer ezek még a tagok anyabandáinak egyes anyagainál is érdekfeszítőbbek voltak. Néhány név, műfaji megkötések nélkül: Nailbomb, Supershine, Phenomena, Mad Season, Probot, Terrorizer, Temple Of The Dog, stb. Aztán jött a 21. század, és a dologból hirtelen trend lett, a piacot pedig elárasztották az ilyen-olyan – többnyire nettó pénzügyi megfontolások mentén létrejött – projektek, amelyek számolatlanul öntötték-öntik többnyire tucatjellegű, közepes minőségű és megkérdőjelezhető létjogosultságú produktumaikat. A hard rock, dallamos metal színteret különösen megfertőzte ez a jelenség, szinte nincs hét, hogy egy újabb ilyen jellegű kiadvány megjelenéséről ne érkezzen hír.
Első blikkre a prémium ligás zenészgárdát felvonultató Sign Of The Wolf is egy efféle kreációnak tűnhet – a projekt megszületésének körülményeiről, a motivációkról nincsenek is információim, de bárhogy is legyen, legnagyobb meglepetésemre a formáció egy döbbenetesen magas színvonalú debütkoronggal állt elő nemrégiben. Andrew Freeman, Doug Aldrich, Vinny Appice, Chuck Wright és Tony Carey a főkolomposok, és mellettük olyan nevek tették még le a névjegyüket, mint Steve Morris, Mark Boals, Mark Mangold vagy Steve Mann.
A névsor alapján talán már sejted is: itt bizony klasszikus, Rainbow/Deep Purple/Dio/Thin Lizzy-alapú, brit gyökerű, patinás hard rock muzsika hallható – azonban olyan fiatalos elánnal és tűzzel elővezetve, mintha minden egyes résztvevő életkora hirtelen megfeleződött volna a stúdióban. Érdemes külön is odafigyelni például a hetven felé ballagó Appice brutálisan energikus dobolására, vagy Aldrich gitározására, aki itt konkrétan úgy tolja a több körös, pazarabbnál pazarabb szólókat, mintha az élete múlna ezen. Freeman ugyancsak piszok jókat énekel (őt nagyon alulértékelt figurának tartom, simán Jorn vagy Romero szintű ismertséget érdemelne, sőt) – de ami még fontosabb, maguk a dalok is topligás, szívvel és szívvel megkomponált, egyszerre kerek és tartalmas szerzemények. Méghozzá egytől-egyig az összes, kivétel nélkül.
Két tételt azért így is kiemelnék: az egyik a szövegében is fajsúlyos Arbeit Macht Frei, ami már-már metalos keménységgel horzsol, a másik pedig a jó értelemben vett módon slágeres Bouncing Betty, ami minden fogósságával együtt is kellőképpen részletgazdag ahhoz, hogy alaposan oda kelljen rá figyelni. Hard rock vonalon a Last In Line debüt megjelenése és a svéd Saffire lemezeinek feltérképezése óta semmi nem kapott el úgy, mint a Sign Of The Wolf kilencnótányi prémium kategóriás muzsikálása. Ez bizony minden tekintetben maximális teljesítmény.
