A dán Saturnus 1993-ban alakult, s ugyan az idén 30 éves zenekarban nagyon sok személyi változás történt, az észak-európaiak a mai napig kitartanak az eredeti zenei elképzelések mellett. Pár év is nagyon sokat számít egy olyan világban, ahol semmi sem állandó, csak a folyamatos változás. A My Dying Bride mindössze három évvel alakult korábban, mint a Saturnus, azonban ez idő alatt a britek lefektették a műfaj első alapköveit, s rengeteg utánuk érkező csapatra voltak hatással. Nem kétséges, hogy a Saturnus legénységére is, mint azt az első lemezek igazolták a ’90-es évek második felében, átnyúlva 2000-re (Paradise Belongs To You, Martyre). Nem könnyű egyedi hangzást kialakítani egy olyan markáns jegyekkel rendelkező irányvonalon, mint a doom/death metal, de néhány zenekarnak sikerült valami effélét kikovácsolnia az évek hosszú során át. A Saturnusnak sem ment ez zökkenőmentesen, s igazából a mai napig kísérleteznek ezzel az úttal.
A tagcserék biztosan nem kedveznek a saját ösvény meglelésében, azonban a lemezek színvonalát ez nem érintette. Elég régen adtak ki lemezt a dánok, az utolsó album 2012-ben jelent meg Saturn In Ascension címmel. Tavaly novemberben közzétettek egy akusztikus EP-t, ez volt a The Lighthouse Sessions, hogy legalább legyen egy kis étvágygerjesztő a közelgő visszatérés előtt. Hangulatos, nívós album a Saturn In Ascension, s a The Storm Within is hasonló mederben mozog. Mind a lemezanyag minőségét, mind a zenét tekintve. Talán ellentmondásos lehet az előzőekben elmondottakkal, ha azt állítom, hogy a dánok egy kikristályosodott világban mozognak, építkeznek, de talán érzékelhető, hogy a doom/death metalon belül igyekeznek bemozogni a maguk területét.
A The Storm Within anyaga megtestesíti mindazt, ami a doom/death metal romantikus oldalát jellemzi. A frontember, Thomas Akim Grønbæk Jensen hörgése nagyon jellegzetes – nem annyira a hangszíne révén, ami a megszokott stíluselemeket mutatja, inkább az előadásmód kapcsán, ugyanis Jensen megnyomja az egyes szavakat, próbál még mélyebben, intenzívebben hangsúlyozni. Emiatt hörgése néha kissé modorosnak hat, de tény, hogy ez a módszer egyedivé teszi torkának hangszerét. Emellett a narrációkat is szereti: E helyütt a záró Truth-ban hallunk tőle rövid monológot.
A két új gitáros, Julio Fernandez és Indee Rehal-Sagoo tökéletesen birtokolják ennek az északi, borongós zenének az ismérveit, a riffek, a harmóniák, a dallamos gitárbetétek mind-mind jellegzetes tényezői ennek a zenei világnak. Valójában több olyan témát is hallunk, amelyek kissé elcsépeltnek hatnak ebben a meglehetősen túljátszott irányzatban, de a The Chasing Ghosts, vagy főleg a The Calling markáns szerzemények. Az említett Truth is szép gitárdallamokkal, szólókkal tölti fel a doom/death-műfajt.
Kimondottan érzelmes megközelítésű csapat a Saturnus ebben az irányzatban, s a The Storm Within jelzi, hogy e kvintett esetében is értő kezekben van ez a zene. Világukhoz jól passzol a szép és kifejező lemezborító, valamint a belső és külső viharokat elbeszélő szövegek. Igényes visszatérés.
