Kiadó: szerzői kiadás / Írta: Uzseka Norbert / 9
Néhány hónapja jött a meglepő, de örvendetes hír a Sapiens projektről, melyben Fodor „Fodi” Zoltán énekel (Storm The Studio, ex-Nomad/The Bedlam), és Peroczki „Perso” Gábor felel a zenéért (ő a Cadaveres De Tortugasban és a ManGodban énekelt és basszusozott korábban, de az utóbbi időkben saját neve alatt adott ki érdekes anyagokat). Meglepő, azon is túl, hogy Fodi Japánban él, szóval ritkán látjuk idehaza – mert előre megfontolt szándékkal főleg a ’80-as évek elektronikus zenéire épülő muzsikát játszik a duó.
Eleve abból indult ki a dolog, hogy ezek ketten a rock és metal mellett csípik ezt a vonalat is, de a dalaikban azért bőven van rock is. Metalos füllel talán az animés stílusú klippel megtámogatott Mexikói patthelyzet lehet az első nóta, ami betalál, de másutt is vannak torz gitárok. Meg aztán Fodinak annyira jellegzetes a hangja és dallamvilága, hogy más hangszerelésben több másik dal simán beférne a Storm The Studióba is.
Nekem ez a zene részben nosztalgikus, minthogy a ’80-as években nőttem fel, és ha tetszett, ha nem, sok ilyesmit hallottam akkor. De azt se titkoltam sose, hogy tudom értékelni a Depeche Mode számos dalát, márpedig a Sapiens is inkább arrafelé tendál. Nem mondom, hogy nincs itt néhány azonnal ható, slágerlistára való pop-dallam (pl. Csak a felhők), de azokban a nótákban is van bőven réteg. Meg aztán Fodi szövegei is annyi költői képet, annyi mélyebb üzenet hordoznak, hogy szó sincs itt buta-diszkóról. Ők maguk pozitív darknak, szomorú diszkónak meg rétegpopnak is hívják a cuccot, és nem hazudnak.
Viszont mégsem merő nosztalgia ez az anyag. Zeneileg kellően érdekes és változatos, messze több hatás, apróbb-nagyobb effekt, téma kap helyet benne, mint elsőre gondolnánk. A szövegek pedig nagyon is a mára reflektálnak, függetlenül attól, hogy bevallottan sokat merítettek a mai világunkat még jövőként megjósoló, klasszikus sci-fikből (kezdve Philip K. Dick műveivel). Fodi már a két STS albumon is ezt a vonalat boncolgatta, de mindig továbblép egy-egy gondolattal, s önmagában az is különleges élmény, hogy követhetem ezt az alkotói pályát. Nagyon bírom, hogy simán bedob olyan, akár romantikusnak vagy furának ható szóvirágokat, amelyeket más nem merészelne, és tőle hiteles, nála működik. De mindezek olyan ütős, átgondolt és pengeéles meglátásokkal teli üzenetet hordoznak, hogy tényleg segítenek jobban megérteni és feldolgozni a világot, amiben élünk. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Perso a szólódalaiban igen hasonló vonalat visz.)
Szóval ez egy erős bemutatkozás lett, a nyitó, szintén slágeresélyes Kozmikus maskarádétól a Zen hús zen csont csaknem U2 módra szálló-felemelő dallamain és a táncos, sodró, rappel és retrofuturisztikus effektekkel színezett #prométheusz-on át a zongorával nyitó, de elég sötét hangulattal lemezt záró Csontvázakig.
