Kiadó: Armor Records / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 9
Az 1982-ben alakult amerikai Saint egy terjedelmes diszkográfiával bíró, súlyos power metal zenekar, akik egyébként az igen virulens tengerentúli keresztény metal színteret erősítik. Ha ebből netán azt gondolnád, hogy ilyen világnézeti alapon állva csakis valamiféle cukormázas, puhány negédeskedésről lehet szó, akkor nagyobbat nem is tévedhetnél. Masszívan zakatoló, málházós, bevallottan Priest/Fight/Halford-gyökerekkel bíró power metaljuk igen komoly meggyőző erővel bír – és ha ráadásul még teszem azt a DIO, a Holy Mother, a korai Savatage, Rob Rock és a Warrior dolgait is bírod, akkor a Saint egyenesen neked készült.
Két korábbi albumukról írtam annak idején, és ahogy akkor lelkesen méltattam a banda erényeit, úgy most sem tudok máshogy tenni. Dave Nelson énekes jobbára közepes fekvésű, karcos és baromi bika hangját külön meg kell dicsérnem, ahogy a nem túlagyalt, de részben talán éppen ezért roppant hatásos gitármunkát (Matthew P. Smith/Jerry Johnson) és a betonbiztos ritmusalapokat is. Ráadásul a lemez úgy szól, mint az ágyú: testes, vastag, cicomamentes a hangzás, és egyúttal természetes hatású, túlkompresszáltságtól mentes. A Roy Z vagy Joe Floyd által gondozott korongok szóltak így, ilyen felfogásban annak idején.
A nyitó címadó darab az első két Halford szólóanyag könyörtelenségével köszön be, a Repentben mintha egy kis Metal Church is lenne, a My Cemetary indítása némi Queen/Savatage-érzést hordoz, az Eyes Of Fire énekdallamait pedig talán maga Ronnie James Dio sem dobta volna vissza – és így tovább, és így tovább. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a Saint nem a világ legeredetibb csapata, azonban amilyen hittel, intenzitással és lelkesedéssel zenélnek, mégis simán bekajálom tőlük, amit csinálnak. Szerencsére a szövegviláguk nem olyan pátoszos, mint pl. a Stryperé, a zenéhez igazodva jóval földközelibb módon tolmácsolják a mondandójukat, amihez így kapcsolódni is sokkal könnyebb.
Mindezek után az ideális hosszúságú – 47 perces – album utolsó darabja, a Salt In The Wound érdemel még külön említést. Egyrészt mert ebben koncentráltan jelenik meg mindaz, amiről fentebb írtam, másrészt meg mert a végére ragasztott zsíros-radírozós riffelés és váltott szólózás, megkoronázva Dave elemi erejű sikolyaival, maga a nagybetűs Power Metal, annak eredeti jelentésében és valójában. Piszok jó lemez az Immortalizer, erősen esélyes az éves listámon való felbukkanása.
