A Rock’n’Roll Hírességek Csarnokába 2013 áprilisában végre-valahára bekerült Rush trió legtöbb példányban elkelt albuma az 1981-es Moving Pictures, de a kanadai prog rock mesterek pályafutásában a 2112 címet viselő negyedik lemezüknek sincs kisebb jelentősége. Százból kilencvenkilenc rajongó biztosan ezt az 1976-ban megjelent albumot tartja a Rush alapvető munkájának, amelyben hatalmas szerepe van a teljes A oldalt kitöltő 20 perc feletti címadó eposznak, ennek a koncepciózus antiutópiának. Interjú a legendás zenekart 1968-ban megalapító gitárossal, Alex Lifesonnal a 2112 albumról.
A 2112 volt a negyedik albumotok, és a harmadik Neil Peart dobossal, szövegíróval. Ez hozta meg számotokra az igazi áttörést, az első három album inkább csak szolid sikereket aratott. Gondolom, komoly bizonyítási vágy dolgozott bennetek, amikor nekiláttatok megírni a 2112 dalait.
„Olyannyira veszélyes volt a helyzetünk, hogy az akkori kiadónk, a Mercury ki is akart dobni minket. Az első három albumnak köszönhetően kialakult ugyan egy lojális bázis, különösen Észak-Amerikában, ahol sokat is turnéztunk, de sem a nagyközönség, sem az ún. szakma nem szerette, nem értette a zenénket. Amolyan kult banda voltunk, ez viszont a Mercurynak nem volt elég. Ők profitot, sok-sok pénzt akartak látni, és elvesztették a hitüket a Rushban. Különösen a harmadik album, a Caress Of Steel után. Rádiós dalokat akartak hallani tőlünk, erre kaptak egy 12 perc feletti dalt, a The Necromancert, a lemez B oldalát pedig egy 6 tételes eposz tette ki, a The Fountain Of Lamneth. Ez teljesen kiverte náluk a biztosítékot!” (nevet)
A turnéitok azért sikeresek voltak?
„Őszintén szólva, nem igazán. A Caress Of Steel még a rockrajongók számára is túl agyas volt. Az egy nehéz időszak volt, egyre kevesebben jöttek a bulikra. El is kezdtem filózni azon, hogy ha valóban kirúgnak minket a kiadótól, vissza kell mennem vízvezetéket szerelni. Hetet-havat megígértünk a kiadónak, rövidebb, fogósabb dalokat… És aztán leszállítottuk nekik a 2112-t! (nevet) Tudtuk, hogy amit várnak tőlünk, az egészen más, mint amit nyújtani tudunk, de szerencsére csak a kész albumot hallották, akkor meg már késő volt. Rizikós volt ez a húzás, de mi nagyon bíztunk az anyagban.”
Nehezen állt össze a lemez?
„Maga a lemez egyáltalán nem. Kész anyaggal mentünk stúdióba, és mindössze egy hét alatt fel is vettük az egészet. Akkoriban a dalok zömét élőben rögzítettük, mint minden normális rockbanda. A korabeli technika nem is lett volna alkalmas a nagy bűvészkedésre. Egészen a ’80-as évek elejéig teljesen élőben vettük fel az alapokat.”
És maguk a dalok hogy születtek meg? Például az album teljes A oldalát elfoglaló, 20 perc feletti címadó nóta…
„Mai aggyal talán furcsán hat, de a 2112 dalai nagyrészt a turnézás közben születtek. Vagy a kisbusz hátuljában, vagy a bulik előtt az öltözőben. Akusztikus gitárral… Akkoriban így mentek a dolgok. Ahogy kialakult egy lemezanyag, nekiláttunk összepróbálni a dalokat, aztán jött egy gyors stúdiózás, majd folytattuk a turnézást. Ami a címadó tételt illeti, az lényegében különálló dalok összekapcsolása. Ettől olyan változatos, mind tempójában, mind hangszerelésében. Nagyon eltérő dinamikájú dalokat fűztünk egybe. Az igazi kihívást az jelentette számunkra, hogy mind a sztori, mind maga az eposz gördülékeny legyen, hogy ne essen szét. Ezen dolgoztunk a legtöbbet, úgy gondolom.”
A kiadóval folytatott küzdelem inspirálta a dal történetét?
„Az is benne volt, kétségtelenül. Lényegében egy aránylag egyszerű sztoriról van szó, amit egy futurisztikus, amolyan sci-fi-jellegű környezetbe ágyaztunk, de pont az adta a velejét, hogy mi is épp olyan elkeseredett harcot vívtunk, mint a 2112 főhőse. Mi is ugyanúgy kiálltunk az elveink, az elképzeléseink mellett. Nem akartunk beállni a sorba, nem akartunk tucatbanda lenni. A sztori főhőse talál egy régi gitárt, de az az elnyomó rendszer, amelyben él, és amelynek teljhatalmú urai a Syrinx Templomának papjai, nem engedik, hogy gitározzon, sőt, a hangszert meg is semmisítik. Nem nehéz felfedezni a párhuzamot! (nevet) Pontosan ettől a rémes jövőtől rettegtünk.”
A sztori főhőse azonban öngyilkosságot követ el…
„Igen, az egy drámai fordulat, de a történet vége mégis pozitív, hiszen jön egy támadás a világűrből és az véget vet a papok uralmának.”
Olvastam olyan értelmezését is a sztorinak, hogy ez egy kemény valláskritika. Az instrumentális Overture dalnál egy Bibliából vett idézet („a szelídek öröklik a Földet”) olvasható a lemezborítón…
„Ennél sokkal átfogóbb a történet. Valójában mindenféle elnyomó, agymosó rendszer ellen fel akartunk lépni. Minden és mindenki ellen, aki csak gátolja az egyén érvényesülését. A totális diktatúrák ellen épp úgy szól ez a dal, mint a kiskirályok, vagy éppen a seggfej főnökök ellen. Bárki ellen, aki meg akarja szabni, hogy mit tehetsz és mit nem. Bárki ellen, aki még a gondolataidat is kontrollálni akarja. Az egyéniség lázadásáról van szó, ez a lényeg szerintem.”
A lemezborítón azt is jeleztétek, hogy a 2112 dal Ayn Rand, az orosz származású amerikai regényírónő és filozófus ihletése nyomán született, akárcsak a Fly By Night lemez nyitódala, az Anthem.
„Ez egyértelműen Neiltől jött, aki a Fly By Night előtt csatlakozott hozzánk, és mivel egy roppant intelligens fickó volt már akkor is, egy igazi könyvmoly, így a szövegírást is magára vállalta. Igen, már az Anthem szövegét is Ayn Rand ihlette. Egész pontosan a második könyvéről van szó, az Anthemről, ami valamikor a 1930-as évek második felében született. Az egy olyan jövőképet festett le, amikor a kollektivizmus annyira eluralkodik, hogy már nincs semmiféle ‘én’, csakis a ‘mi’ létezik. Rand persze maximálisan ellenezte a kollektivizmus mindenféle megnyilvánulási formáját, akárcsak mi. Az ő családját a kommunista forradalom tette tönkre, később az egyetemről is kicsapták a polgári származása miatt, és végül az Egyesült Államokba emigrált. Soha nem is tért vissza a Szovjetunióba.”
Tehát a 2112 borítóján látható vörös csillag is egy konkrét utalás.
„Abszolút. A történet szerint a galaktikus háború nyomán 2062-re kialakul egy bolygóközi gonosz uralom, a Solar Federation, és ennek jelképe a vörös csillag. Emiatt persze a balos újságíróktól azonnal meg is kaptuk, hogy szélsőjobbosok vagyunk, sőt, az NME nevű jól ismert brit zenei lap rendesen le is nácizott minket. Ha jól emlékszem, azt írták rólunk, hogy neonáci fasiszták vagyunk. De az egy balos, szoci-barát társaság volt már akkor is, és szimplán csak kipécéztek minket, hogy hülyítsék az olvasóikat. Tulajdonképpen röhögtünk volna az egészen, hiszen minden sajtó jó sajtó, ez is csak reklám, de köztudott, hogy Geddy szülei lengyelországi zsidók, akik a II. világháborúban csodával határos módon élték túl a náci haláltáborokat, így aztán ez a mocskos vádaskodás eléggé felb…ta az agyunkat. Geddyét meg különösen. A komcsik és a nácik közt nincs semmi különbség. Mindkét rendszer milliószámra gyilkolta mindazokat, akik nem illettek az általuk kialakítani vágyott világképbe. A sajtó egyébként sosem volt kegyes hozzánk, mi mindig is a közönség zenekara voltunk. Igazából ez csak az utóbbi 10-15 évben változott meg. Ma már nem számít titkolnivaló szégyennek, ha valaki Rush-rajongó!” (nevet)
A 2112 nyitányában a Csajkovszkij-utalás minek köszönhető?
„Szimplán csak úgy éreztem, hogy ha már írtunk egy Overture-t, akkor érdemes lerónunk a tiszteletünket Csajkovszkij 1812 nyitánya előtt. Ebbe is sokan belemagyaráztak utólag ezt-azt, de a Rush fanatikusok már csak ilyenek. Sokszor olyan dolgokat fedeznek fel a dalainkban, amik nekünk eszünkbe sem jutottak. A Rush rajongók jó értelemben vett mániákusok. Olyan aprólékosan ismerik a dalainkat, sôt, az életünket is, ahogy még mi sem! (nevet) Hihetetlen elméleteket tudnak felállítani, hogy mit miért csinálunk. Legutóbb egy interjú során például az derült ki, hogy a 2112 legvégén elhangzó két mondatnak (‘Attention all Planets of the Solar Federation. We have assumed control.’ – a szerk.) is van egy rejtett üzenete. Az egyik hét szóból áll, a másik négyből, és mindkettőt háromszor ismételjük meg, azaz 21 szó hangzik el először, másodszor pedig 12. Az életemre esküszöm, hogy ez egyikünknek sem tűnt fel, sem akkor, sem azóta soha! (nevet) Egészen mostanáig… De ez is jópofa dolog. Imádjuk ezt a rajongói elkötelezettséget! Pontosan ennek köszönhető, hogy 45 évvel a megalakulás után is létezik a Rush.”
Amikor a 2112 album szóba kerül, mindenki az A oldalt kitevő epikus dalról beszél, holott a B oldalon ott van még öt különálló nóta. Ezeket nem is szoktátok játszani, igaz?
„Sajnos nem. Ebben tehát mi is hibásak vagyunk! (nevet) Való igaz, hogy a 2112 háttérbe szorította a többi nótát, pedig azokat is szeretjük. A Tears-t sosem játszottuk még élőben, sem a Lessons-t, de a Something For Nothing-ot és a The Twilight Zone-t is csak az album kiadását követő pár évben adtuk elő. A Twilight Zone-t egyébként szívesen játszanám, szerintem az ma is nagyon jól meg tudna szólalni. De hát annyi dalunk van! (nevet) Az A Passage To Bangkok-ot amúgy elővettük több turnén is az elmúlt években, és a mai hangzásunkkal az is nagyon megdörrent.”
Az egy tőletek szokatlanul komolytalan szöveg, ami leginkább a marihuána-élvezetről szól, nem?
„Fogalmazzunk úgy, hogy annak idején mi is megsodortuk a magunkét! (nevet) És tényleg nem valós utazásokról szól a dal, ennyit elmondhatok. Rólunk egyébként az a téves kép él sokakban, hogy ilyen megsavanyodott okostojások vagyunk, pedig szerintem elég jó humorunk van. Ezt az utóbbi években igyekszünk is kihangsúlyozni. De a Passage nóta is jól példázza, hogy az agyasabb témák, meg a 20 perces eposzok ellenére sem vettük magunkat túl komolyan.”
A 2112-nek milyen volt annak idején a fogadtatása?
„Eleinte nem észleltünk komoly változást vagy fejlődést. Nem volt azonnali siker. Fokról-fokra lett egyre népszerűbb. Akkoriban évi 240-250 bulit adtunk, szinte állandóan úton voltunk. A lemezeladási eredmények inkább csak a kiadót érdekelték. Mi az egészből csak azt vettük észre, hogy nem egyre kisebb helyeken játszunk, mint a lemez előtt, hanem egyre nagyobb termekben. De az tény, hogy a lejtőn vissza tudtunk fordulni, újra emelkedni kezdett a banda ázsiója. Azonban ez egy hosszabb folyamat volt, több éven át tartott. A katalizátor viszont tényleg ez a lemez volt. A 2112 tette lehetővé számunkra, hogy a következő lemezeken valóban azt csinálhassuk, amit csak akarunk. Már sem a kiadó, sem a menedzsment nem aggódott. A 2112-nek másfél év kellett ahhoz, hogy aranylemez legyen. Az amerikai rádiók persze továbbra sem játszották a dalainkat, de a 2112 lemeznek köszönhetően kiszélesedett a bázisunk, ismertebbek lettünk. Valahogy ezzel az albummal meg tudtuk szólítani az embereket. Valami különleges kapocs alakult ki a rajongók és a banda között. Akkor jelentek meg a farmerdzsekik hátán a Rush logók, a vörös csillaggal szemben álló meztelen figurával. Ha a sajtó egy jó része nem is értette az üzenetünket, a közönség vette a lapot.”
A ’80-as évek elején már csak elvétve írtatok epikus dalokat, az 1982-es Signals albumtól már hasonlók sem születtek. Elegetek lett belőlük?
„Ez tudatos döntés volt, a mozgatórugó pedig az volt, hogy nem akartuk magunkat skatulyába zárni. Egy 20 perces eposz megírása komoly kihívás egy muzsikus számára, de mindhárman úgy éreztük, hogy kiírtuk magunkból, amit lehetett. Új formára, új felfogásra, új megközelítésre volt szükség. De továbbra is a saját utunkat jártuk.”
(Az interjú eredetileg a 2013. májusi HammerWorld magazin Klasszikus! rovatában jelent meg.)
