Turnézni ugyan nem tud jelenleg a Judas Priest, de még az új stúdióalbum munkálatait is lelassította a világjárvány, a legendás brit metal banda frontembere, Rob Halford azonban most is aktív, a tavaly ősszel Confess címmel megjelent önéletrajzi könyve kapcsán sorozatban adja az interjúkat. A hetedik X felé rohamosan közelítő Metal Istenséggel beszélgettünk.

Részlet az áprilisi HammerWorld magazinban megjelent interjúból.

Ugyancsak az áprilisi számunkban a Painkiller című klasszikus Judas Priest albumról is kifaggattuk Glenn Tipton gitárost.

APriest tagjai egyébként tudták, hogy meleg vagy?

„Nyilván tudták, egészen a korai időktől fogva, de erről egyáltalán nem beszéltünk. Amagánélet tabu volt. Ez kicsit olyan volt, mint Freddie Mercury esete. Róla is mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy meleg, de mivel ő ezt nem akarta nagydobra verni, mindenki hallgatott róla. Ma már persze egész más világban élünk, de a 70-es és a 80-as években sokan rettegtek attól, hogy egy ilyen coming out kihat a munkánkra, a művészetünkre.”
Amikor a Painkiller lemez turnéja után kiléptél a Priestből, mi volt a fő motivációd?

„Nagyon sok énekest ismerünk, aki egy adott ponton úgy érzi, hogy szüksége van a szólópályára, önmaga egyfajta feltérképezésére. Nagyon jól éreztem magam a Priestben, az volt, és ma is az az életem, tehát eszem ágában sem volt otthagyni őket. De volt bennem egy csomó kérdés és kétely. Csak egy énekes vagyok? Vagy képes vagyok másra is? Ki kellett próbálnom egy saját utat. Ez persze feszültséget okozott a zenekaron belül, ahogy ez általában lenni szokott, és nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat. Utólag már én is nagyon sajnáltam, hogy ez így zajlott le, de akkor és ott nagyon fontos volt számomra, hogy kipróbáljam magam szólóban is. Aztán eltelt pár év, és borzalmasan hiányzott a zenekar.”

Akönyvben nem csupán önmagadról beszélsz, hanem a lemezekről, a zenekaraidról is, és feltűnt, hogy milyen tisztelettel fogalmazol akár a mostani, akár a régi zenésztársaiddal kapcsolatban. Ilyen az igazi Rob Halford?

„Szerintem a mai Rob Halford egyértelműen ilyen, de nekem is voltak olyan korszakaim, amikor elhittem mindent, amit leírtak vagy mondtak rólam. Érinthetetlennek tartottam magamat, élveztem a dicsfényt, és bizony, akkoriban tudtam sarkosan fogalmazni másokról. De ma harmóniában élek önmagammal, pontosan tudom, hogy ki vagyok. Az élet sok mindenre megtanított. És miért is mondanék bármi rosszat a társaimról? Vagy akár a volt zenésztársaimról? Mindenkitől tiszteletet kaptam, még akkor is, ha voltak mélypontok a kapcsolatunkban. Az ilyesmi minden zenekarnál megesik. Ahogy megesik bármelyik családnál is. Összevesznek, kibékülnek.”
AJudas Priest volt az első zenekar, amelyik határozottan és karakánul felvállalta, hogy heavy metalt játszik. Számodra mit jelent a heavy metal?

„Mindenképpen egy nagyon pozitív dolgot. Adalainkban mindig is ott volt a sötétség és a világosság, ezek kontrasztja, de az is, hogy az alagút végén mindig ott pislákol a fény. Ez egy fontos üzenet. Optimista és reményteli ember vagyok, én csakis ilyen szövegeket tudok írni. De a zenekarban mindenki ilyen típus, azok a szövegek nem csupán az én gondolataimat tükrözik, hanem a csapat összes tagjáét. És akkor még nem beszéltem arról az egészen különleges kapcsolatról, ami a zenekarokat és a rajongókat összeköti. Azenészek és a rajongók egyformán élnek-halnak a zenéért, hiszen annak segítségével a legnagyobb nehézségeken is át tudunk jutni. Ez egy egészen speciális közösség, a heavy metal család. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Aheavy metal zene közösségteremtő erejét ma is sokan lebecsülik, pedig egy több mint fél évszázados műfajról beszélünk.”
Nyilván hallgatsz más zenéket is, nem csak metalt. Mi forog nálad a leggyakrabban?

„Mindig is sokféle zenét szerettem és hallgattam, meglehetősen elektikus az ízlésem. És minden az adott hangulatomtól függ. Ha éppen olyanom van, akkor Carcasst teszek fel, vagy Gojirát, vagy valami black metalt, máskor meg napokig csak operákat hallgatok. Vagy éppen folkos zenéket, mondjuk régi Bob Dylan lemezeket. Ez teljesen változó. Semmit nem zárok ki az életemből, mindenre nyitott vagyok. És igyekszem lépést tartani a metal színtérrel is. Folyamatosan figyelem az újabb és újabb bandákat. Óriási fejlődésen ment keresztül ez a műfaj a Black Sabbath felbukkanása óta, mindig új színek érkeznek, új hangzások, új hangulatok. Ezért is tud létezni a mai napig. Ha mindenki ugyanazt játszaná, amit a 70-es években, a 80-as években, akkor már régen múlt időben beszélnénk róla. És úgy hiszem, a változásokhoz a Priest is mindig hozzájárult. Mi is folyamatosan fejlődtünk, változtunk. Számomra az a lényeg, hogy a dalokban kiengedhessem magamból ezt a belső vadállatot. Az összes feszültséget, stresszt, de az örömöt is, ha éppen olyan a kedvem. Egy jó heavy metal dalban mindig ott a katarzis.”

Aszínpadon egy bőrbe és szegecsbe burkolt Metal Isten vagy, az Instagramod viszont tele van cicás pólós képekkel. Ez is, az is te vagy?

„Abszolút. Nevetséges is lenne, ha a hétköznapokon is Metal Isten akarnék lenni! (nevet) Nem hiszem, hogy ennyi év és ennyi lemez után bármit is bizonygatnom kéne. Az Instagram egy újabb felület, ahol kapcsolatot tarthatok a rajongókkal, és nagy-nagy élvezetet lelek ezekben a mókás, iróniától sem mentes fotókban. Szerencsére van egy titkos forrásom, folyamatosan kapom az újabb és újabb cicás pólókat. Szeretem a macskákat, miért is titkolnám? És ahogy látom, a rajongók is nagyon élvezik ezeket a képeket. Várják is mindig az újabbakat. Persze, nem mindenki szereti a macskákat, de talán ezekkel a képekkel nem idegenítek el túl sok rajongót. De én macskás ember vagyok.”

A teljes interjút megtalálod az áprilisi HammerWorld magazinban. Keresd az újságosoknál!

A megjelenés dátuma: 2021. május 20.