Tradicionális heavy metal terén Franciaország sosem számított nagyhatalomnak, bár underground szinten néhány bandájuk azért kijutott a nemzetközi színtérre. H-Bomb, Sortilege, Trust a nyolcvanas években, Lonewolf és Existance mostanság – nem is beszélve személyes gall favoritomról, a power/doom vonalas Ecclesiaról.

Az utóbbi egy évtized egyik újabb befutója a grenoble-i illetőségű Rising Steel, akik egy EP-t és két nagylemezt követően álltak most elő harmadik albumukkal. Érdekes, hogy nem csak ezt, de már 2020-as elődjét is az olasz Frontiers kiadó gondozta – nem jellemző, hogy ezt a fajta nyílegyenes heavy metalt ők túlzottan favorizálnák, náluk az ennél jócskán melodikusabb irány a befutó. Hirtelen csak a Primal Fear neve jut eszembe, akikkel korábban együtt dolgoztak. Az ő felemlegetésük egyébként éppen kapóra jön, tekintettel arra, hogy a Rising Steel-féle nehézfém nem kevés rokon vonást mutat Ralf Scheepersék muzsikájának megközelítésével. Hasonlóan hozzájuk itt is a klasszikus, veretes brit és német metal hatása dominál leginkább, jelesül a Priest, a Saxon és a Accept nevét kell mindenképpen megemlíteni. Illetve az énekes Fabrice Emmanuelson hangja okán egy kis tengerentúli íz is befigyel, amúgy Jag Panzer, Omen módjára.

Tekintettel arra, hogy ezt a zenét jó négy évtizede zenekarok ezrei nyomják világszerte, eredetiségről ne nagyon álmodjunk. Ettől viszont jó dalokat, tetszetős hangszeres játékot, hiteles előadásmódot még remélhetünk, és ami ezeket illeti, tulajdonképpen sok panaszra nem lehet okunk. A rettenet művésznevek mögé rejtőző zenészgárda becsülettel teszi a dolgát, van húzás és erő a nótákban, meggyőző a hangzás is, az pedig nagyon átjön, hogy az arcok tényleg szeretik és zsigerből érzik ezt a műfajt. Nem modern, nem trendi, nem menő, ámde viszont őszinte, amit 45 percben itt hallhatunk. Napjainkba átültetett 80-as évek ez, ha úgy tetszik. Érdekes a záró We Are Free agyasabb, borultabb megközelítése, errefelé lehetne még próbálkozni a későbbiekben.