Kiadó: Punishment 18 / Írta: Kánya Ferenc / Értékelés: 9
Két éve októberben járt nálunk ez a talján banda, akkor az aktuális, 2020-as Sect of Faceless albumukat túráztatták meg az S8-ban is, három hazai banda társaságában – közülük talán a modern metalos Far From The Shore volt valamilyen szinten releváns a Reverber thrash metaljához, amit én akkor úgy jellemeztem a My Name Is Destruction nóta címével viccelve, hogy „no, your name is Kreatorʺ. És milyen szinten előrelátó vagyok!
A Sect lemez annyira még nem volt IGAZÁN Kreator, csak azon az intenzív, nyers és rámenős Ruhr-vidéki módon nyomta, ahogy az Accuser, az Assassin, a Darkness, a Sodom… vagy a Kreator például. A Satan Creation albummal – ami a harmadik a Reverbertől – viszont rendesen beleásta megát a római légió Milléék napjainkra jellemző „ráncfelvarrott régisulis thrashʺ muzsikájába.
Dilemmáztam rajta egy keveset, hogy ez most a megítélés tekintetében előnyt vagy hátrányt jelent, mert szeretem a Kreatort, de általában én sem értékelem túl nagyra azokat a bandákat, akik nem a saját útjukat igyekeznek keresni-járni, hanem valaki másét. Nem kedvelem például a Blazon Stone vagy a Lonewolf albumait, hallgatom inkább a Running Wildokat. Vagy a korai Heavenly cuccok helyett a Gamma Rayt. A Slaves helyett a régi Slayert. De: gondoljunk bele, honnan jöttek az olyan bandák, mint az Attic vagy a Portrait például! Vagy a Ram! Honnan és hová jutott mondjuk az Onslaught vagy a Suicidal Angels? Szerintem mindenki tud néhány pozitív példát. Ők sem találták fel újra a kereket, viszont tök jól gurult az övék is és jól gurul most is. Mindannyian szerettek valamit, és az ő szeretetében találták meg önmagukat – mint egy vallás! A Bibliában nem, itt azonban megbocsátható bűn, ha valakik bálványokat, képeket faragnak – aztán idővel maguk is kőszobrok lesznek valaki kertjében. Értjük? Tehát ha valaki csak másol lelketlenül, vagy mondjuk még szarul is – az gáz. De ha jól csinálja és épül is belőle – nos, az annyira nem elítélendő szerintem. És ha épült, építsen tovább.
Ez az olasz négyes – de legfőképp a gitáros-énekes-bandafőnök Marco – olyan módon elsajátította a Kreator zenei glosszáriumát, hogy képes copy-paste másolás nélkül alkotni belőle, ráadásul úgy, hogy mindeközben az önazonosságát is megőrzi benne. Megőrzi, hiszen nincs a kezében az alkotó teljes, személyes eszköztára, ezért kiegészíti a magáéval. Zárójel: hasonlóan csinálja tulajdonképp az AI is, bár „őʺ nem önazonos, de tanulmányoz, elmélyül és újraalkot úgy, hogy felismeri és alkalmazza az alkotói logikát, tehát akár a személyes eszközöket is „megszerziʺ. Az, hogy innen tovább képes-e lépni és sajátot alkotni, most még kérdés. A Reverbert viszont érzem annyira potensnek, hogy erről a jelenlegi „realisztikus replikaʺ lépcsőfokról simán feljebb lépnek majd, legalábbis nagyon csalódnék, ha nem így lenne.
Nos, a védőbeszéd után lássuk, mit is tartalmaz az anyagunk! A dalrend szerkesztési elve ismerős. Kell egy, a kar szőrszálait jól vigyázzba állító, egy perc körüli intro, majd egy berobbanó, dinamikus kezdőnóta rengeteg puskaporral – Prelude és címadó: pipa. A következő fokozatban rántunk egyet a gyeplőn – Kill the Clown: pipa. A következő tétel még egyet a hátasok oldalára csap a szíjjal és teljes gőzzel/gázzal/erővel előre – Culpa Gravis: pipa.
Ezt követően a Kreator esetében általában megtörténik a szíj behajítása a lovak közé és kezdődik a tartalmi mondanivaló kibontása. Itt azonban még két további dallal arrébb is nagyon szoros a gyeplő, de egyre erősebb az az érzés, hogy ez egy olyan album, ami egy alternatív valóságban, egy párhuzamos dimenzióban vagy valami ilyesmiben AKÁR egy Kreator is lehetne. Egy k*va jó Kreator. Két nóta, az Overdose és a Hail the Psychopaths a Napnál is világosabban rávilágít, hogy ez a muzsika nem olcsó kópia. Ezek azok a tételek, amelyeket, pontosabban amelyekhez hasonlókat Mille valószínűleg soha nem fog írni. Az alkotó itt nem szimplán hasonlítani akart, hanem hozzátenni, alkotni belőle – és sikerült!
Az igen technikás és dallamérzékeny szólómunkát általában érdemes figyelni az albumon, a Psychopaths viszont az egyik legszebben megkomponált szólódarabot kapta a záró The War Is Yours-é mellett. A dobjáték szintén figyelemre méltó, elsősorban az akrobatikus technikája miatt. Ahogy a videókat néztem, Alessio egy egyhengeres cuccot használ. Szépek a duplák, viszont vannak olyan nóták (pl. a Psychopaths vagy az Ekbon Syndrome), amikben mintha quadruplert is hallanék. Az is lehet, hogy ilyen gyors a lába, vagy rezgőn volt a mobilja a felvétel közben, és a nagydobra tette?
A csapat a legutóbbi Sect of Faceless lemez végére is tett egy feldolgozást, ott az Angel Witch saját magáról elnevezett klasszikusát formálták ízlésük szerint, ezúttal pedig a Manowar Thorját az idén negyvenéves Sign Of The Hammer lemezről. Így kell feldolgozni egy dalt!
Lényeg a lényeg: mind a dalszerzői készségek, mind a muzsikusi képességek arra mutatnak, hogy ez a csapat többé válhat annál, mint amit jelenleg gondolnak róla. Kib*ottul Kreator amit csinálnak, de nekem rendkívül szimpatikus volt, szórakoztatott, lekötött és úgy tudtam élvezni, mintha valóban egy ismeretlen Kreator-albumot hallgatnék. Millééket sem a név miatt hallgatom, a tőlük várt zenei élményt pedig itt és most, nekem a The Satan Creation is hozta.
