Skip to content

UNDER THE OAK: The Last of a Dying Breed

Kiadó: WormHoleDeath / Írta: Kánya Ferenc / 6

Nem azt mondom, hogy vártam már ennek a norvég öregfiúbandának a harmadik  lemezét, mert annyira nem estem hanyatt a másodiktól, de ha már a kezembe került, gondoltam adok egy esélyt, már csak a kiváncsiságomnak is. Elődje, a Rattus Norvegicus egyenes szakkifejezéssel élve „középszar“, összességében egy tűrhetően megszólaló, ám elég egyutas, egyszer  hallgatható lemez volt. A sajátosságokkal leginkább hadilábon állt és egyetlen hangjára nem emlékeztem – mondjuk ez az enyhe sokkos memóriazavar már húsz perccel az utolsó szám után is tapasztalható volt.

A banda egy szabadidős feldolgozáscsapatból nőtt ki, ami mindent játszott a ’80-as évekből, ami metal. Igazából ez a mai napig nem változott, tolják a kedvenceket, holott már három lemezre való saját nótájuk van. A nevük egy picit félrevezető, hiszen bár játszanak Candlemass-dalokat is, az Under the Oak – a zseniális Epicus albumról – nincs köztük. Annál több köze van a névhez a frontember Jostein garázs-rockklubjának, ami Oak névre hallgatott, amíg megvolt.

Eleinte Oak Thrash Tribute néven mutatta be itt a tudományát a senior team, később váltottak erre a misztikusabb névre. Aztán jött a Covid és a bezártság alatt összekalapálták az első lemezt, amit meglepően jól fogadtak a norvég rajongók. Lendületből jött a patkányos kettes korong, és ezt szinte napra pontosan két évre követi a The Last of a Dying Breed.

Nem csupán a hangzás, a zenei vonal is maradt, aféle régisulis „világthrash“, ami alatt azt értem, hogy a muzsikájuk igazából sem az európai, sem a tengerentúli színekhez nem köthető szorosan, de egy kicsit mégis rokon mindenhová. A kompozíció nyilvánvaló szívjegyei amerikaiak, ezek között a Metal Church, az Overkill vagy az Exodus tónusait érzem az alap fémes, nehéz Marshall soundon és a füstös hangszínen, a fejben pedig olyan megoldások illanak, ami nekem a Lowe-korszakos Candlemass tempósabb tételeit (If I Ever Die vagy Emperor Of The Void ugrott be), dallamvezetéseit, harmóniáit idézi – ilyen az album uralkodó tempójához képest visszafogottabb Nightmare – Shadow Of Darkness – The Last Of A Dying Breed hármas például.

A szintén középtempóban zakatoló, a Wrath Of The Ripper verzeriffjéhez hasonló témával induló Grim Reaper címe beszélő, ez a dal egy főhajtás a két éve elment Steve Grimmett emléke előtt, de a feldolgozásbandákra általában jellemző, hogy a saját nótáikba is beszivárognak az ilyen-olyan ezerszer hallott, esetleg játszott riffek. Az Inner Truth Of Denial és Death By Cutlery esetében ki is hallatszik a Destruction és a Running Wild.

Elődjéhez hasonlóan a Dying Breed is alapvetően tempós, dinamikus anyag, a nóták között viszont nincs egy sem, ami egészében megfogott volna, bár a keleties középtémában elhaló semmilyen gitárszólóval készült, amolyan Exodus-féle thrash Wobblehead közel állt ehhez, csak előbb vált unalmassá. Gitárszólók… külön fájdalmas, hogy egy igazán jó szólót nem hallottam a lemezen. Az a legfájdalmasabb viszont, amit a Helloween Ride The Sky című speed metal klasszikusával történt az anyag végén. Zeneileg hellyel-közzel egyben van a dal, a szóló itt is kamu, az ének viszont gyalázat, szélesebb nyilvánosság előtt szerintem ez vállalhatatlan. Látom, hogy most elkezdted keresni a neten… Óvatosan! A többi egyszer elmegy, ha van ráérő háromnegyed órád.

KERESÉS
Megjelent a februári
digitális különszám!
febr  |  dec  |  nov  |  okt  |  szept
RÉGI LAPSZÁMAINKAT
  1. KILLSWITCH ENGAGE
    This Consequence
  2. DREAM THEATER
    Parasomnia
  3. TREMONTI
    The End Will Show Us How
  4. OBSCURA
    A Sonication
  5. THUNDERMOTHER
    Dirty Divine
  6. MARKO HIETALA
    Roses From The Deep
  7. LACUNA COIL
    Sleepless Empire
  8. PHOENIX RT
    Amit itt hagyunk
  9. DAWN OF SOLACE
    Affliction Vortex
  10. JINJER
    Duél
  11. SAOR
    Amidst the Ruins
  12. MANTAR
    Post Apocalyptic Depression
  13. DYNAZTY
    Game Of Faces
  14. MAJESTICA
    Power Train
NÉPSZERŰ
FACEBOOK
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
HAJÓGYÁR x hw