Kiadó: Steamhammer/SPV / Írta: Schmidt Péter / 7
Az énekes/basszer/főnök Peavy Wagner és sokadik felállású zenekara nem lassít, mindössze másfél évvel (!!) a dupla(!!) Afterlifelines után már érkezik is a folytatás az A New World Rising képében. Hosszú kihagyások amúgy sem jellemzők náluk, de ezt a sűrű rotációt már tényleg túlzásnak érzem, azzal együtt is, hogy a lemez egyébként egyáltalán nem lett rossz. Igaz, kiemelkedő sem. Ebben pedig épp úgy szerepet játszhat ez az erőltetett tempózás, ami nem hagy érési időt a daloknak, mint az a puszta tény, hogy egy-egy előadótól ilyen gyakorisággal új anyagokat befogadni és feldolgozni közel lehetetlen.
Ezek után essen szó a friss zenéről is. Az már az első hallgatásnál feltűnt, hogy Peavy ezúttal teljesen félretette az orkesztrális hangzások és hangszerelési megoldások iránti vonzalmát, és a lényeghez meg a gyökerekhez való visszatérés jegyében egy súlyos, feszes, gitárcentrikus anyag elkészítését tűzte ki célul. Néhol olyan érzetet kelt az új muzsika, mintha a Perfect Man/Secrets In A Weird World/Reflections Of A Shadow lemeztrió egyfajta mai inkarnációját hallgatnám – alapból ez nem rossz ómen, tekintve hogy hozzám a Rage ezen korszaka áll legközelebb (na jó, meg még a teljesen más megközelítésű Ghosts). A hangzás mondjuk abszolút 21. századi, vaskos és zsíros, de a nóták jellege és intenzitása tényleg azt érát idézi. Ugyanakkor igazi reveláció-jellege mégsincs a dolognak – részben talán épp az elején megfogalmazottak okán, másfelől meg Peavy számomra túlzottan is kiszámíthatóvá vált énekdallamai miatt. Nem újkeletű észrevételem ez vele kapcsolatban, jó ideje érzem már azt, hogy ugyanazokat a fordulatokat és dallammeneteket variálja és cirkuláltatja körbe-körbe a lemezeken. Ha egy-egy megjelenés között több időt hagyna magának, akkor pont ezen lenne módja intenzívebben dolgozni, karakteresebb énektémákat kitalálva. De hát ő tudja.
Ami az egyebeket illeti, ott sok mindenbe igazából nem tudok belekötni: az alapjaiban régóta ismerős, Rage-stílusú power metal dalok hangszeres részei teljesen rendben vannak, néhol még US power jellegű fordulatot is hallhatunk, és a húsos, vaskos, gitárközpontú sound is okés. Egyedül a Peavy hangján folyamatosan hallható fojtott karcosság mibenlétét nem tudom hová tenni, hogy ez vajon az előzetes mp3 hibája-e, netán valami effekt műve a dolog, vagy egyszerűen emberünknek kopik ennyire és ilyen formában a hangja. Fura. Erre majd a megjelenés után kapunk csak választ.
A tizenhárom dalos, 47 és fél perces lemezanyag színvonala jobbára kiegyenlítettnek tekinthető, ám azért pár szerzeményt így is megemlítenék. Egyik a We’ll Find A Way, ami a legkarcosabb momentumok egyike, itt némi hörgésszerűséget is hallhatunk Peavytől (ilyesmit amúgy máshol is produkál még). Cserébe az album egészéhez képest meglepően melodikus a Fire In Your Eyes, tetszetős darab ez is. A Leave Behind meg amolyan keltás, Thin Lizzy/Gary Moore jellegű dallammenettel indít (ami aztán vissza is tér), ez szintén megmaradt bennem. A korongot végül a Straight To Hell 2025-ös verziója zárja – baj ezzel sincs, bár másfelől meg pont úgy felesleges kissé, mint pár éve az újrahúzott Higher Than The Sky volt. Mondom, összességében nem rossz az A New World Rising – csak éppen még jobb lehetne karakteresebbre formált énektémákkal. Kéne egy kis relaxációs-feltöltődős szünetet tartani, na.
