Kiadó: Metal Blade / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 10
Már a korai albumok esetében is erős leegyszerűsítésnek éreztem a Portrait zenéjét szimpla Mercyful Fate/King Diamond-kópiának tituláló véleményeket, a 2021-es At One With None esetében pedig ez már egyenesen nonszensznek minősült. Szerintem odáig is volt egyfajta egyedi íze a svédek muzsikájának (a zenei alapok tekintetében nem kevés beszüremléssel az extrémebb-blackesebb vonal irányából), a három évvel ezelőtti korongon pedig még markánsabb arcélű dalokkal álltak elő.
A konceptuális jellegű The Hosttal aztán még magasabbra emelték a tétet, az ördöggel cimboráló szövegvilágú sztorimesélős anyag ugyanis a maga 74 és fél perces játékidejével előzetesen bizony erősen kétesélyes nekifutásnak tűnt. A hőskorban (’80-as évek) ez egyértelműen duplalemezes terjedelemnek számított, amire tradicionális vonalon lényegében nem volt példa annak idején, és bizony azóta is kevés ilyen hosszúságú old school metal anyag született illetve születik.
Könnyen unalomba is fulladhatna a The Host egy és egynegyed órája, azonban mind zeneileg, mind szövegileg olyan tartalommal és tűzzel sikerült megtölteni a dalokat, hogy lényegében észrevétlenül röppen el az idő a lemez hallgatása közben. Gonosz hangulatú, mondandójában okkultizmussal és boszorkánysággal kokettáló, alvadt vértől iszamos heavy metal ez (a borító telitalálat!), melyre a műfaj régebbi, obskúrusabb megközelítésű bandái éppen úgy hatottak, mint – főként a gitárjáték és egyes dobtempók tekintetében – a skandináv black metal dalközpontúbban fogalmazó képviselői. Az énektémák ezzel együtt továbbra is úgymond hagyományos terepen mozognak, a korai érához képest több közepes fekvéssel és kevesebb diamondizmussal, mélyről perzselő tűzzel és szenvedéllyel. A frontember Per Lengstedt tolmácsolásában egyszerűen borzongató hallgatni ezt a sötét atmoszférájú sztorit – nem mellesleg a fickó élőben is baromi szuggesztív előadó, ahogy azt két ízben volt már szerencsém megtapasztalni. De a Christian Lindell/Karl Gustaffson gitárpáros ízes, markáns játéka is külön figyelmet érdemel, érdemes legalább egyszer külön rájuk figyelve végighallgatni a lemezt. A meglehetősen szövevényes dalok tempók, hangulatok és dallamok tekintetében egyaránt széles spektrumot járnak be: az intrót követően berobbanó The Blood Covenant például kapásból tremoló-riffeket és szélsebes dobtémákat villant (később a Treasuryben, a Sound The Hornban és a Sword Of Reasonben blastbeat tempókat is hallhatunk), míg az éjfekete féllírai One Last Kiss meglepően melodikus megközelítésű.
E két véglet közt számtalan izgalmas sodrású zenei fordulattal, delejes hangulatokkal vár minket a The Host – mindezt pedig az esszenciális jellegű, 11 és fél perces záró opusz, a The Passions Of Sophia koronázza meg. Itt koncentráltan jelenik meg mindaz, amiről fentebb írtam, és amitől ez a zenekar annyira kedves a számomra. Ez, és a Die In My Heart a két fő favoritom az idei eresztésről, azzal a megjegyzéssel, hogy leginkább komolyan odafigyelve és egyben végighallgatva mutatja meg erényeit a Portrait hatodik nagylemeze. Számomra 2024 egyik legfontosabb korongja ez, az év végi húszas listám első felében biztosan benne lesz.
