Kiadó: MNRK Heavy / Írta: Szénégető Richárd / 9
Muskegon büszkesége, így neveztem egyszer a Pop Evilt és valószínűnek tartom, nem sértettem meg ezzel őket, így indítanám most is innen a kritikát. Anno, 2010-ben mutatta egy cimborám az akkor frissen kijött Last Man Standing című dalát a csapatnak és azonnal megtetszett, mert ez a modern metalos, posztgrunge-os muzsika mindig is közel állt hozzám, plusz meghallottam bennük akkor valamit, amit más hasonló csapatokban nem. Ez a plusz valahogy a tengernyi tagcsere alatt sem tűnt el teljesen, csak néha halványabb volt, néha erősebb. Most pedig…
Megmondom őszintén, ha a szívemre teszem a kezem, könnyen lehet, a Pop Evil egy tipikusan örök előzenekar, akiknek nem azért nem jön össze az áttörés, mert az élet kemény, hanem mert ők nem elég jók. Valamiért mégis azt gondolom, esetükben az lehet a baj, hogy szimplán nem elég kommerszek, még ha elsőre akár annak is tűnhetnek, illetve tudom, Leigh Kakaty hangja is megosztó. Anno megvolt a nagykiadós háttér, Sony, majd Eleven Seven, mégsem jött a nagy áttörés, mindig csak majdnem.
Nos, a What Remains tipikusan az a lemez, ami az előző háromból mondhatni logikusan következik. Még modernebb, még keményebb, még dühösebb, még elektronikusabb, ám mellette azért slágeres és bizonyos refrének még mindig beférnek a rádiókba is. Az más kérdés, hogy ezzel az egyveleggel ki fog tudni igazán azonosulni? Ott van például az Enough Is Enough, ami a bizony elég morcos verzéket ellazítja egy (kis túlzással) Bon Jovi-s refrénnel, vagy a régi önmagukhoz leginkább közelítő Zero To None, amikre még azt is simán rámondom, hogy slágergyanúsak, viszont a Deathwalk már van annyira morcos, hogy megfeküdje a slágerpártiak gyomrát. Akárcsak az elektronikusan induló címadó, ami talán kicsit túlzás ezzel a hármas „identitással”. Ráadásul az egész lemez nyakon van öntve egy pofátlanul tökéletes hangzással, ahogy azt már megszokhattuk a csapattól, így ezt a sok változatosságot valóban hallhatjuk is.
Bevallom, néha azt hittem, a Pop Evil és az én „szerelmem” szépen lassan kihűl és eltávolodunk egymástól, de valahogy mindig ilyenkor rukkolnak elő egy új lemezzel, amit viszont képtelen vagyok nem szeretni. Így van ez most is, és alighanem így is marad már. Viszont srácok, Európa vár vissza titeket! A felvezetőben félbehagyott mondat pedig: …nem halványabb ez a plusz, hanem ismét erősebb, nem is kicsit.
–
(A lemezismertető eredetileg a márciusi digitális különszámunkban jelent meg.)
–
„Imádom a banda nevét! Gonosz pop, azaz METAL! Kegyetlenül, intenzíven, töményen megszólaló, gigarefrénekkel kényeztető, amerikai stadion rock. Néhány részletében olyan, mint anno a Stuck Mojo volt. Lehengerlően lüktető ritmusok és riffek, néha szinte szavalós éneklés a verzékben, aztán viszont atomra kieresztett éneklés!”
– Cselőtei László 9
„Popcore… Sokféle zene szemetét sikerült egy lapátra seperni, van benne alter, posztgrunge, dark electro, industrial, emo stb. Egyébként egész hallgatható zene, de át kell szellemülni, el kell torzulni hozzá. A ’18-as lemezre azt mondta egy haverom, hogy »erre drogteszttel jön ki járőr« :)”
– Kánya Ferenc 7
„A mai, modern metal(os) anyagok közül sokat szinte azonnal be tudok fogadni, meg tudok szerezni, a Pop Evil friss dalcsokrával viszont mindez nem jött össze. Vannak itt jó témák, elsőre ható refrének, de én ezekkel a zajos, industrial jellegű betétekkel, aláfestésekkel valahogy nem tudok mit kezdeni.”
– Zubor Olly 7
„Zeneileg még be is jönne, de az ilyesfajta énekléstől a falra mászom.”
– Kiss Gábor 6
„A pophatások nélküli részek atom jók. A popos részekkel viszont kínozni lehet. Teljesen bipoláris lemez.”
– Pintér Miklós 6
„Egykor tudtam szeretni albumaikat azok zeneisége, ötletessége és újszerűsége miatt, és helyenként még az ’evil’-t is megtaláltam bennük. Mára itt is mindent leuralt a műanyag, sajnos, ez már csak ’pop’. Végighallgatni is nehezemre esett.”
– Gyuricza Ferenc 5
„Az első, természetes döggel megszólaló albumokat szinte a keblemre öleltem, de ez a teljesen szintetikus erőlködés eléggé lelombozó.”
– Gáti Viktor 4
„Eklektikus-modernkedős, szerintem kissé irányát vesztett album ez, pár jobb, és sok gyengébb-felejthetőbb momentummal. A zenei sokszínűséggel alapvetően nincs bajom – a Faith No More például zseni volt a maga idejében. De ha hiányzik a dalokból a vezérfonál, akkor a dolog nem lesz, nem lehet működőképes. És itt most sajnos ez a diagnózis.”
– Schmidt Péter 4
„Nomen est fukin omen.”
– Uzseka Norbert 3
