Kiadó: Cruz Del Sur Music / Írta: Schmidt Péter / 10
Az év egyik nagy meglepetése nálam a manchesteri gyökerű Phantom Spell, akikbe totál ismeretlenül futottam bele még júniusban a németországi Iron Fest Open Air második napján. A négy fickó egy olyan igen hangulatos, minden szempontból patent koncertet nyomott a délutáni verőfényben, hogy csak néztem. És hogy milyen zenével sikerült meglepniük? Nos, az alapokat – úgy fele-fele arányban – a 70-es évek (főként brit) progresszív és hard rockja, illetve a heavy metal egészen korai időszakának muzsikája adja. Egyik irányból mondjuk a Jethro Tullt, a Wishbone Asht és a David Byron-korszakos Uriah Heepet, a másikból meg az egészen korai Judas Priestet (a Stained Class albummal bezárólag), a UFO-t és kicsit az ős-Mercyful Fate-et tudnám amolyan irányfény gyanánt megnevezni. (És persze lehetne további nevekkel dobálózni még, de minek – a lényeg remélhetőleg így is érthető.) Leírva mindez talán furcsának tűnhet így elsőre, de ha belehallgatsz az énekes/gitáros/agytröszt Kyle McNeill által megálmodott és dalokba öntött muzsikába, érteni fogod, mire gondolok. És azt is, hogy miért vagyok ilyen lelkes.
A formációról előzetesen még annyit, hogy Kyle, aki a (proto) heavy metalos Seven Sisters énekes/gitárosa is egyben, a tekervényesebb-agyasabb zenei hatásai előtt tisztelegve indította be a projektet, amivel korábban már néhány single-t és 2021-ben egy nagylemezt (Immortal’s Requiem) adott ki. A fickó kvalitásairól annyit, hogy ezeken minden hangszert egyedül játszott fel (és emellett persze énekelt), teljes zenekari felállást mindössze a koncertezéshez hozott össze és működtet. Július közepén jelent meg – szintén egyszemélyes munkája gyümölcseként – a Heather & Hearth, immáron a Cruz Del Sur kiadó égisze alatt, és többszöri végighallgatás után ha lehet, még lelkesebb vagyok, mint eddig.
A mindössze 36 percnyi lemezanyag összesen öt dalt tartalmaz: a keretes szerkesztés jegyében két tíz perc feletti tétel indítja és zárja az albumot, ezek közé pedig három rövidebb nóta ékelődik be. A nyitó The Autumn Citadelt egy örvénylő instrumentális rész vezeti fel, ami hirtelen váltással megy át csendes visszafogottságba (itt jön be az ének), hogy aztán a gitár- és billentyűs témák meg az énekdallamok folyondárszerű egymásba fűződésével, a tempók és a dinamika játékával épüljön fel a dal progos-epikus szerkezete. Jól esik a fülnek a letisztult, de nem agyonpolírozott megszólalás, és a sok ’70-es, korai ’80-as éveket idéző billentyűs hangszín. Az okosan megtekert, ízléses gitárjáték és –sound valahol még a korai Mercyful Fate-re is hajaz (ők sem tagadták soha a ’70-es évek hatásait), Kyle középfekvésű, kellemes hangja pedig egyfajta nagyon angolos, elegáns előadásmóddal párosul.
A többi dalt ezek után nem is elemezném tovább, többé-kevésbé hasonlókat írhatnék bármelyikről – kedvcsináló gyanánt talán ennyi is megteszi. A hasonlóan nagyobb lélegzetű címadóra térnék csak ki még annyiban, hogy ez a 11 perc a Phantom Spell eddigi csúcsteljesítménye, mint ahogy maga az album is sikerrel múlja felül amúgy cseppet sem bárgyú elődjét. A progresszív rock, a hard rock és a korai heavy metal határmezsgyéjén alkotó, mindegyik irányból bátran és jó ízléssel merítő formáció az év felfedezése nálam, ez a lemez pedig maximális teljesítmény.
