A budapesti Perfect Pill jó tíz éve indult, progresszív és grunge elemekkel tarkított modern rockot játszik, keserédes dallamokkal. Sok daluk szól a világunktól való elidegenedésről, az álmodozásról és a valósághoz visszavezető útról. A 2018-as Maze albumuk egyik dalához, a Missionhöz Svédországban forgatott videóklip még a Music Channel Rock Chartjának első helyét is megjárta. Két éve, a járvány kezdetekor megjelent Fear Of Missing Out című EP-jük folytatása, a White Noise album 2022 tavaszán jött ki. Uzseka Norbert kérdéseire Szabó Levente énekes-gitáros és Szenkovits Arshak gitáros válaszolt.


Honnan jött a név és a logo?
A név pontos eredete talán már homályba vész (hiszen a zenekar már majdnem tíz éve alakult), de az biztos, hogy valamilyen alliteráló formában gondolkodtunk, és olyan névben, ami egy zenei közösséget fejezi ki, azaz azt, hogy a Perfect Pill zenéje az a lehető legtökéletesebb elegy akar lenni, ami a tagok zenei ízléséből, világából jön létre.
A logó Hukaya Simon formatervező barátunk munkája, aki a tökéletes tabletta metaforáját próbálta meg egy egyszerű, de mégis kifejező formában megörökíteni. Mindenkinek egy kicsit mást jelent ez a forma, van, aki egy pengetőt lát bele, mások lámpát, de mi titkon – félig komolyan, félig vicceskedve – igazából egy női alakot látunk, a közepén a tökéletesség forrásával.


Kik-mik voltak rátok hatással, amikor hangszert vettetek a kezetekbe ill. amikor megalakult a csapat?
Mindannyian kicsit másféle zenei háttérből jövünk, de az ízlésünk azért nagyban hasonló – én például, bár sokáig zongoráztam, a gitározást csak későn kezdtem el, szóval előbb kaptam rá a rockzenére, mint hogy magam is műveltem volna a zenekarozást. Tinédzser koromban leginkább a grunge, a progresszív rock és az indie világa hatottak rám mélyebben, talán innen is jönnek a grunge-osabb – az Audioslave-re, a Soundgardenre, vagy épp a Pearl Jamre utaló – stílusjegyek. Szintén nagy inspirációt jelentett az Incubus munkássága, és mindig büszkeséggel is tölt el, ha valaki kifejezetten észreveszi ezt rajtunk és azt mondja, van bennünk belőlük valami. Később aztán beszippantottak a progosabb zenekarok is, az európai nagyoktól az ausztrál vonalig. A lista végtelen hosszúságú lehetne, pedig manapság teljesen másfajta dolgokat szeretek hallgatni, de mégis, ha zenét írunk, ezek az alapvető élmények mindig előjönnek.

Hasonló, progos és metalos világból jön a basszusgitárosunk (Takács Tamás) is, akivel tizenéves korunk óta ismerjük egymást, és mindmáig tisztán előttem van, ahogy izgatottan hallgatjuk az épp akkor megjelenő Porcupine Tree albumot (a Fear of a Blank Planet-et), vagy ahogyan elmegyünk egy Pain of Salvation koncertre. Ezek a hatások levakarhatatlanok, és talán nem is baj, mert a közös zenélést nagyban katalizálják. Arshakkal pedig mindig jól megértettük egymást, vele bármikor el tudok menni akár egy popkoncertre is, de közben meg mindketten hatalmas rajongói vagyunk a Nine Inch Nails-nek, vagy épp az Incubusnak. A dobosunk (Czaller László) ehhez képest sokkal inkább egy fúziós világból jön, alapvetően jazzesebb orientáltságú dobos, aki sokszor olyan zenészeket mutat nekünk, akiket nem is ismerünk, és csak ámulva nézzük, hogy mit tudnak. Az ő játéka éppen ezért sokkal izgalmasabban is hat ebben a rockzenekaros közegben, mert a megközelítése alapjaiban eltérő a szokásos rockdobosokhoz képest. Ez a sokféle, de mégis közös pontokból álló világ alkotja meg a Perfect Pill magját.


Mikor először hallottam PP-t, a ’18-as Maze albumot, az már egy teljesen kiforrott zenekar volt, és az új lemez kapcsán is az az érzésem, hogy rendkívül tudatosan építkeztek.
Jól esik ezt hallani, de azt hiszem teljesen másfajta tudatosság jellemzett minket 2012-ben mint most. Az a fajta koncepciózusság, amire mostanában törekszünk, talán legelőször a Shape of Things to Come című EP-n mutatkozott meg, 2015-ben, én onnantól datálom azt, hogy nem csak dalokban, hanem koncepciókban is gondolkozunk. A Maze már egy kész gondolati vázra íródott, a FOMO és a White Noise szimbólumait pedig már a dalírás közben, aktívan fedeztük fel. Amikor dalírásról, lemezírásról van szó, mindenképpen előtérbe kerül az intellektuálisabb oldalunk, de azért a dalok érzelmi alapjait – szerencsére – mindig az ösztönösség adja.


Hogyan íródnak a PP dalok?
Ebben a tekintetben nagyon is hagyományosak vagyunk, a dalaink nagy része a próbateremben íródik, ráadásul – szinte – mindent együtt írunk meg. Az utóbbi lemezeinken persze mi is haladtunk már egy kicsit a korral, és elkezdtünk számítógépen (Abletonban) is bíbelődni a félkész dalainkkal, de még mindig az a legtipikusabb, hogy egy-egy átdolgozott nap után beesünk a próbaterembe és ott – ha szerencsénk van – megtörténik valami, ami egyébként külön-külön, otthon ülve biztosan nem történne meg velünk. Szerintem ez a zenélés legszebb része. Persze ehhez nagyon közel van az az élmény is, amikor élőben is tudsz adni valamit a közönségednek, de én valahogy mégis mindig úgy éreztem, hogy ez az összezártság, de főként az azzal járó bizonytalanság és egymásra utaltság az egyik legintimebb és legizgalmasabb része egy közös alkotói folyamatnak. Biztosan másként működne ez, ha kizárólag valamelyikünk által írt dalokat játszanánk, de ebben a zenekarban mindig az volt a közös pont, hogy a dalokat – amennyire csak lehet – közösen írjuk meg, úgyhogy a kész dalokig vezető út is kicsit kiszámíthatatlanabb.

Rendszerint kisebb jammelgetésekből, vagy a próbára hozott, még kiforratlan témákból kezdünk építkezni. Ennek megfelelően egy kicsit mindenki más és más szerepet vesz fel ilyenkor – hiszen valakinek kényszerűen fel kell vállalnia az irányító szerepet –, de a közös cél ilyenkor mindig az, hogy a készülő dalt a lehető legjobb és legteljesebb formájában tudjuk megalkotni. Volt olyan, hogy egy dalunk egyetlen próba alatt, csak úgy kiesett belőlünk, de inkább az a jellemző, hogy néhány próbát eltöltünk egy ötlettel, mire olyan fázisba jut, ahonnan már el tudjuk dönteni, hogy elférhet-e egy későbbi anyagon vagy sem. Az énektémák legalább ennyire ösztönösen íródnak, sokszor már a közös zenélés során ráénekelem az első ötleteimet, és igen gyakran ezeknek a nagy része valamilyen formában meg is marad a dalban. Próbálkoztam már azzal is, hogy utólag írjak énektémákat, de valahogy mindig az első, ösztönszerű reakciók működnek a legjobban.


És hogy zajlott a stúdiózás?
Nem változtattunk a bevált recepten, hiszen a 2020-ban megjelent FOMO-val annyira elégedettek voltunk, hogy ismét Bodnár Pétert (Bogyót, a Zsiráf Szand hangmérnökét) kértük fel a lemez producerének. Már a FOMO esetében is nagyon tudatosan kerestük azt a hangzást, amit a legjobban illeszkedőnek gondoltunk a dalainkhoz, és ez a White Noise esetében sem volt másként. Sokat beszélgettünk ezekről Bogyóval, illetve közös playlisteket is gyártottunk az inspirációinkról, és persze azokról a hangzásokról, amelyeket szerettünk volna a lemezen is követni. A lemezfelvétel, a hangzás részben ennek a közös gondolkodásnak az eredménye, de persze nem szeretném csökkenteni a produceri munka jelentőségét, hiszen mi zenészként legfeljebb csak a benyomásainkat tudtuk átadni, a kész hangzásban a produceri munkának döntő szerepe volt.

A FOMO alapjait (dob, basszus) annak idején még a Pannónia Stúdióban vettük fel, és már ott is tudatos cél volt, hogy a kész lemez minél teresebb, élő hangzású legyen, amelyhez jól jött a Pannónia hatalmas feljátszója. Bogyóval sokat beszélgettünk a lemez előtt arról is, hogy a dobhangzásokat tekintve a kilencvenes évek elején mennyire sok album szólalt meg természetes visszhanggal és térrel (elég csak a Blood Sugar Sex Magik-re, a Tenre vagy akár a Nevermindra gondolni), hogy aztán ez a trend szépen lassan kimúljon, és átvegye a helyét egy másfajta hangzás. Ez az újra felfedezett hangzásvilág – vagy ha úgy tetszik, nosztalgia – annyira megragadt bennünk, hogy az album dobfelvételeihez igyekeztünk mi is olyan helyet keresni, ahol a lehető legszélesebb és legnagyobb teret tudjuk felvenni az albumhoz külső beavatkozás nélkül. A lemezt 2020 végén élőben, egy egybejátszós session alkalmával le is demóztuk az Analog Music Hall nagytermében, azzal, hogy majd okulva azokból kereshetünk olyan helyet, ahol ezt a hangzást létre tudjuk hozni. Amikor aztán visszahallgattuk a felvett demókat, rájöttünk, hogy az Analógban kapott dobhangzás mindenben passzol ahhoz, amit kerestünk, úgyhogy úgy döntöttünk, a lemezfelvételt is ott ejtjük meg. Ilyen szempontból tehát némileg másként dolgoztunk, mint korábban, de azt hiszem ez a metódus a lemez előnyére vált.

Ha van dal, ahol ez a koncepció igazán hallható, az az Out of Mind, mivel leginkább ott engedtük szabadjára a tereket dob szempontjából. A producerünk néha már – talán kicsit aggódva – viccelődött is azzal, hogy évek múlva már zavarni fog minket a sok tér ebben a dalban, de én ezt még mindig nem így látom. Sőt, ma már el sem tudnám képzelni ezt a dalt máshogyan, meggyőződésem, hogy enélkül a különös atmoszféra nélkül harmadennyire sem kelt volna életre a dal.
Minden más tekintetben eléggé egyszerűen működtünk. Amikor a demók készen voltak, már nagyjából tudtuk, hogy mit szeretnénk hallani, ehhez már csak a plusz rétegek kapcsolódtak. Nem kellett sokat variálni a mixekkel, a producerünk hasonlóan ösztönös mentalitással állt hozzá a dalok véglegezéséhez, mint mi a dalok megírásához. 2021 őszére tulajdonképpen készen volt a lemez, azóta pedig arra várt, hogy a közönség elé tárhassuk.


Hangszerelés terén hoz némi újdonságot az album. Erős például a szintetizátor jelenléte. Hogy jöttek ezek a hangszerek?
Már a FOMO-n is izgatott minket a gondolat, hogy meghaladjuk a szokásos és klasszikus rockzenekaros hangzást. A Distances vagy a Lust is tartalmazott már kisebb zajokat, billentyűrészleteket, és ezekkel utólag annyira elégedettek voltunk, hogy csak megerősödtünk abban a gondolatban, hogy a következő lemeznél még merészebbet kell álmodni.
A Halo így például egy hangdrummal nyit, a Swept Away-ben pedig Faith No More-os szintetizátorszőnyegek hallhatóak, de szintén erre az ötletre kapcsolódott az is, amikor a Dandelions-ban hegedűszerűen (pizzicato) szólalnak meg a gitárok. De a legbüszkébb mégis a Still Life-ra vagyok, ahol – bár kevesen gondolnák elsőre – rendes, akusztikus zongora szólal meg.

Amikor írtuk a dalt, eleve láttuk már, hogy a kiállás olyan hosszú, hogy oda bármi beférhet, úgyhogy az egyik próbán szintetizátoron el is kezdtem játszani rá valamit. Bár annak idején évekig zongoráztam, mára már eléggé ritkán fordul elő velem, hogy leüljek játszani (és ennek megfelelően eléggé meg is kopott a tudásom), úgyhogy a Still Life egyúttal ezt a gyerekkori élményt is visszahozta.

Haza is mentem a szülői házba, leültem a kicsit elhanyagolt és elhangolódott zongorához, és szépen lassan el is kezdtem továbbfejleszteni a próbán kitalált dallamot. Amikor kész lettem vele, el is küldtem a többieknek (ahogyan azt kell, a kissé hamiskás, telefonnal készített felvételt), és onnantól már ők is meg voltak győződve róla, hogy a dalban ennek a résznek rendes zongorával kell megszólalnia. Volt szerencsénk pár órára (néhány gitársáv felvétele erejéig) a törökbálinti SuperSize Recordingba is eljutni, ahol van egy gyönyörű Steinway zongora is. Bár csak pár órát töltöttünk ott, de az utolsó órában sikerült szépen feljátszani ezt a kis zongorarészletet. Biztosan hosszasan lehetne vitatkozni azon, hogy mennyire hallható a különbség egy hangminta és egy élő zongora között, de nekem valahogy ez a fajta természetesség rendkívül sokat adott a dalhoz, nem csak zeneileg, hanem érzelmileg is.

És a bendzsó?
A bendzsó önmagában egy külön történet! A Boundaries volt a legutolsó dal, amit a lemezre írtunk, de annyira, hogy szinte épp a lemezfelvétel előtt fejeztük be, és így talán erre a dalra jutott a legkevesebb idő is, már ami a hangszerelést és az érlelését illeti. Viszont annyira erősnek éreztük a dalt, hogy magától értetődőnek vettük, hogy lemezre kell tenni, legfeljebb még egy kicsit játszunk vele a stúdióban, azaz hangulattól és a többi daltól függően még el tudjuk vinni valamilyen irányba.

A dal alapötletét Arshak hozta egy próbára, azzal a felütéssel, hogy mostanság sokat játszott egy vadnyugat-szimulátor játékkal és teljesen beszippantotta ez a westernes, folkos hangulat, és egyik este, gitározgatás közben kitalálta ezt a témát. Mivel ilyen dalt sosem írtunk még, elég gyorsan rákaptunk az ízére, különösen a verzék furcsa lüktetésére, amihez tényleg már csak egy ütős, de egyszerű refrén kellett.

Ahogy a dalt hallgatgattuk, szép lassan rájöttünk, hogy szükség volna még valamire, ami megadná neki azt az igazi country hangulatot, úgyhogy – akkor még félig viccesen – fel is dobta valamelyikünk, hogy ide egy bendzsó kéne! Szerencsére Bogyó tudott nekünk segíteni, és a Magidom zenekar jóvoltából kölcsönkaptunk egy ilyen hangszert. Elsőre furcsának tűnt, annyira dominánsan szólal meg a mixben, de ha nélküle hallgattuk, szinte üresnek hatott a dal. Nagyon örülök, hogy bevetettük ezt is, pedig elsőre tényleg csak egy íznek szántuk, ehelyett annál sokkal több lett, meghatározó eleme a dalnak. Az már csak egy külön réteg, hogy a szöveg egy tipikus road movie klisére épít (az országúton haladás élménye, elszállás, felszabadulás), de aztán szándékosan el is emel abból a közegből, hogy a főhős elszálljon az űrbe és ott haladjon a bolygók között.


Az album megjelenésekor azt nyilatkoztátok, hogy „az új anyag fő témája a fény és zaj viszonya, és a mai világban egyre inkább elszigetelődő, szorongó ember küzdelme”. Kifejtenétek ezt bővebben?
A szövegek terén eléggé lassan dolgozom, de a legtöbbször bizonyos szövegrészletek már megvannak a dal születésekor is, főleg ha a dalírás (és az éneklés) során megtetszik egy-egy kép és azt leírom magamnak, hogy ne vesszen el. A lemez dalainak megírása alatt egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolkodom a fényről, és az ahhoz kapcsolódó jelenségekről. Így például a Halo-t egy izgalmas fotográfiai fényjelenség inspirálta, amellyel sokat foglalkoztam korábban. Más daloknál ezzel szemben már épp, hogy a fény hiánya tűnt fel, csak hogy a fény kereséséről szóló Guiding Light-ot említsem példaként, de felhozhatnám a Dandelionst is, ahol az ideálishoz (ha úgy tetszik, a tökéletességhez) is a fényen át vezet az út.

Mindez – azaz a fény és fénytelenség – szorosan összekapcsolódott azzal az egyébként nagyon is általános és a zenekarral egyidős tematikával, ami az egyén szintjére lebontva keres válaszokat az elszigetelődő, szorongó ember küzdelmeire. Az utóbbi években egyre inkább úgy éreztem, hogy folyamatos zajban élünk, ahol soha nincs csend (vagy ha úgy tetszik, nincs teljes sötétség sem), és ez a zaj kitölti a mindennapjaink legutolsó réseit is, megfosztva minket attól az elemi igényünktől, hogy a körülöttünk levő világot a maga valójában élhessük meg. A zaj ráadásul a valót is eltakarja, aminek pedig az az eredménye, hogy minden mindennel összemosódik. Részben erre reagál a Halo is, amely a romlott és a tiszta ellentétének klasszikus parafrázisa.

Ehhez jött hozzá az is, hogy akkoriban olvastam Don DeLillo megegyező című – amúgy nagyszerű – regényét, a Fehér zajt, amely ugyan közvetve a halálról és annak feldolgozásáról szól, de nagyon sok ponton mégis egybeesett a gondolataimmal, és arra inspirált, hogy ezt az érdekes viszonyrendszert valahogy rávetítsem a dalokra. Persze, a dalok önmagukban is működnek, nem kell feltétlenül ismerni ezt a koncepciót a hallgatásukhoz, de remélem, hogy hozzá tud adni valamit, ha valaki a szövegeket is elolvassa hozzá. De ha egyetlen gondolatban kellene összefoglalnom, akkor ez a lemez reményteljes kiútkeresés is azzal, hogy ad egy kis teret a dühnek, a bánatnak és az önvizsgálatnak is, és egyúttal megpróbál rávilágítani azokra a tényezőkre, amelyekkel a legtöbb ember küzd a mai világban. Ha már fogódzkodót adtunk ezekhez, én úgy érzem, sikerrel jártunk.

PERFECT PILL – White Noise (a 2022-es album)

Lassan felnő (ha ugyan még nem nőtt fel) az első olyan generáció, amelyiknek az életében, mindennapjaiban már az első pillanattól ott volt az internet, a mobiltechnológia, a virtuális világ. Hogy lehet akár nekik, de akár az idősebbeknek visszaadni valamit a kevésbé elidegenedett életből/világból?
Sokszor én is úgy érzem, hogy mi voltunk az utolsó olyan generáció, akik még az analóg világban születtek, de már a digitális korszak hajnalán nőttek fel. Nekem a mai napig van egy kicsit nosztalgikus, de még inkább romantikus viszonyom az analóg világgal, számomra mindig is a kézzel foghatót, az anyag valóságát jelentette akár egy könyvet kinyitni, akár filmre fotózni (egy képet lenagyítani), vagy csak feltenni egy bakelitet a lemezjátszómra – minden olyanhoz, ami eljuttat ahhoz, hogy hátradőljek egy kicsit, hogy legyen időm átgondolni a dolgokat, de legfőképpen átengedni magamat a bizonytalannak. Egyre inkább úgy látom, hogy a ma embere a technológiai adottságok ellenére is egyre jobban vágyik erre a kézzelfogható nyugalomra. Mindezt úgy mondom, hogy én már billentyűzettel a kézben nőttem fel, és már számomra is mást jelent a technológia, mint az előttem felnőtt generációknak. Mindezek ellenére mégis hiszem, hogy van egészséges egyensúly a két igény között. Talán az volna az ideális állapot, ha nem pótszernek használnánk a technológiát, hanem egy eszköznek a céljaink eléréséhez, és ha nem a belső ürességet akarnánk kitölteni vele mindenáron. Valahogyan ezt lenne jó felismerni, talán többször és többet nyitni a valóság felé, megélve a pillanatokat, és kicsit kevesebb időt pazarolni az üresség kitöltésével.


A Disagree-t érzem az egyik legkevésbé befelé fókuszáló dalnak az albumon. Szerintetek mit tehet az egyes ember, hogy ne darálja be a rendszer, amiben él?
Valóban, talán a Disagree az egyetlen olyan dal a lemezen, ami köntörfalazás nélkül mond egy kicsit oda mindenkinek, és persze valahol van egy politikus felhangja is azzal, hogy azt is sugallja, hogy bár általában nincs értelme ellenkezni, a mi értelmezésünkben azért mégsem az a kifizetődő, ha az ember mindig a tömeggel együtt halad. Az én megfejtésem az volna, hogy az embernek a saját életében, környezetében kell megtalálnia azokat a kisebb pontokat, ahol változást tud elérni. Nem kell ezeknek hatalmas küzdelmeknek lenniük, sőt, talán egyéni szinten azok az igazán nagy győzelmek, amikor a kis dolgokban elérsz valami változást.

A zenétek mindig is valahogy urbánusnak tűnt, mindig érzem benne a várost. Valóban városlakók vagytok?
Abszolút, a Perfect Pill minden tekintetben urbánus zenekar. Mindannyian városlakók vagyunk, nagyvárosi, klasszikus értelmiségi háttérrel, ezt le sem tudnánk tagadni, azt hiszem, nem is volna önazonos az ellenkezőjét mutatni magunkról. Az egész zenei világunk olyan műfajokra, témákra alapoz, amelyek tipikusan a nagyvárosi emberekre jellemzőek. Van köztünk jogász, geográfus, sebész és mérnök is, szóval egyikünk sem az a klasszikus népi karakter. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ezzel szemben meghatározott (amúgy ezzel egyáltalán nem ellentétes) világ ne érdekelne minket, sőt, azt hiszem, kifejezetten a városi létből fakadó jelenségek, illetve – legfőképpen – az abból fakadó hiányok teszik azzá a zenekart, ami. És azért is emelem ki a hiányokat, mert pontosan az urbánus jellegből fakadnak az elszigetelődés, az útkeresés témái, hiszen sokkal mesterségesebb térben éljük a mindennapjainkat.

Bár sokszor vágyom a csendre, de mégis természetes közegem a város. Régi szenvedélyem a városi utcai fotózás (a streetfotó), szóval én tényleg képes vagyok órákat bandukolni a belvárosban, de akár az azon kívül eső városi terekben is. Azt hiszem, a mi zenénknek jót tesz ez az analitikus hozzáállás, megfigyelni az embereket, legyen az akár csak egy kis gesztus, vagy csak egy jelenet, ami megmosolyogtat bennünket, egyszóval bármi, ami az emberi létről mond el valami egyszerű, de mégis izgalmas dolgot. A városi közeg ennek nagyon jó táptalaja.


A YouTube-ra felkerült a teljes album, s mindegyik számhoz készült egyedi vizuál. Miért pont így? Kinek a munkája a videós rész, és mi alapján dolgozott?
Mindig is foglalkoztatott bennünket, hogy hogyan lehet kiadni úgy egy lemezt, hogy az ne csupán egy dalcsokor legyen, hanem vizuálisan is adjon valamit. Sok kedvenc külföldi zenekarunk csinál ilyesmit (például legutóbb a Deftones Ohms-jához készült vizuálok, vagy épp a Wolf Alice friss albumának egymásra épülő videoklipjei), és azt vettük észre, hogy igazán akkor ütős ez a megközelítés, ha van valamilyen koncepciózus kapcsolódás a vizuálban is. Már a FOMO is úgy jelent meg, hogy Hukaya Simon nagyszerű grafikáját kicsit meganimáltuk, ezen a vonalon akartunk továbbmenni, de úgy, hogy ezúttal ez is profibb legyen.

A lemezborító elkészítésére egy elképesztően tehetséges grafikust, Lakos Tamást kértük fel, aki nagyon gyorsan ráérzett a zenénkre és a világunkra, és olyan borítót készített, aminek a pici, apró részleteiben is el lehet merülni. Amikor készen volt a borító, már meg voltunk győződve arról is, hogy a vizuálnak a borítóból kellene kiindulnia, mintegy továbbvinnie azt. Tamás ajánlotta nekünk a budapesti XORXOR csapatát (amelynek ő is a részese), mint olyan művészeket, akik képesek volnának ebből egy izgalmas visualizert alkotni. Szerencsénkre vállalták a felkérést és – a hatalmas munkaigénye ellenére – határidőre minden dallal el is készültek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden elvárásunkat meghaladta a végeredmény, és nem csak amiért ennyire komplex lett, hanem legfőképpen azért, mert rendkívül érzékenyen tudott reagálni és reflektálni a dalok hangulatára is.

Már korábban is elképesztően magas színvonalú videoklipeket adtatok ki, s most is így történt. Hogy készülnek ezek? Ill. hogyan lehetséges, hogy egy gyakorlatilag underground magyar zenekar ilyen profi legyen filmes vonalon is?
A Perfect Pill sosem ért el hatalmas közönséget itthon, de az mindig is fontos volt nekünk, hogy a mennyiséget a minőséggel kompenzáljuk. A Mission című dalunkhoz, P. Szabó Péter által készített – toplistákat is bejárt – videoklip volt az első olyan pont, ahol el mertünk költeni egy jól látható összeget egy videoklipre, és az annyira jól sikerült, hogy azóta sokkal könnyebb meggyőzni magunkat arról, hogy érdemes ezt a vonalat is folytatni. Szinte már a védjegyünk, hogy minden lemezhez készül egy-egy művészi igényességű videós anyag, de fontos kiemelni azt is, hogy ehhez nagyon tehetséges alkotókra is szükségünk van. Ilyen a már említett P. Szabó Péter (Mission, Nothing’s Unclear, Reverie, Boundaries), vagy a Cineast csapata (Distances).

Bár már korábban is foglalkoztam saját magam is klipkészítéssel, ezen az albumon kicsit igyekeztem ezen a téren is fejlődni. A Halo-hoz készített klipet így teljesen magunk vettük fel, egy super8-as kamerával, filmes nyersanyagra. Izgalmas kihívás volt megrendezni ezt a klipet, már csak azért is, mert így tényleg a saját értelmezésünk szerint készülhetett el ez a megjelenés is, ráadásul az analóg világ több ponton is kapcsolódik a lemezhez (a borítón, a videoklipekben és a visualizereken egyaránt fellelhetőek analóg részletek).


És lesz még klip az albumhoz?
Mindenképpen szeretnénk! Vannak már különféle ötleteink, az persze másik kérdés, hogy mi valósul majd meg belőlük. Egy ideje az Out of Mind-on gondolkodom, mert az kellően hosszú dal ahhoz, hogy vizuálisan is lehessen vele mesélni valamit, és persze azért is, mert nem is az a klasszikus single, amit kiemelnének a streameken vagy játszanának a rádiókban, éppen ezért kicsit meg is lehetne vele támogatni egy amúgy szerintünk remek dalt. Amúgy kaptunk már olyan visszajelzést a hallgatóinktól, hogy vannak még vizuálisabb dalok a lemezen, szóval még mi is fejtegetjük a lehetőségeket. Az biztos, hogy egy nagylemeznél minél több dalra érdemes kihozni valamilyen klipet, már csak azért is, hogy megőrizzük az utókornak egy kicsit ennek a korszaknak a lenyomatát.


Koncerteken is van vetítés? Meg egyáltalán: milyen egy PP koncert?
A vetítéssel csak nemrég kezdtünk el foglalkozni, főleg az említett vizuálok okán. Ahol van rá lehetőség, ott szeretnénk csinálni, és persze a fényekkel is kicsit többet foglalkozni. Szeretném azt hinni, hogy a Perfect Pill élőben is legalább olyan jó, mint lemezen, de inkább úgy fogalmaznék, hogy az élő hangzás valami mást ad ezeknek a daloknak, amitől teljesen eltérő színt is kapnak. A lemezbemutatónkon például engem is meglepett, mekkora csend fogadta az egy szál akusztikus gitárral eljátszott Guiding Light-ot, ott döbbentem rá arra, hogy az ilyen intim pillanatok élőben működnek csak igazán. Szeretünk élőben játszani, egy jól sikerült koncert után kifejezetten vágyom is rá, hogy többször is játszhassunk. Remélem az új albummal most ez sikerülni is fog.

Lesz fizikai megjelenése az albumnak?
A korábbi lemezekből még voltak CD-k, de a FOMO már csak vinylen jelent meg (100 db limitált, kézzel számozott példányban), egy a szövegeket tartalmazó betéttel együtt. Ebből a kiadványból, illetve a FOMO-hoz készült pólókból egyébként még van a zenekarnál néhány darab, érdemes rájuk lecsapni.
A White Noise-nál is tervben volt, hogy legyen ismét fizikai megjelenés, de egyelőre még kivárunk vele, részben mert túl hosszú az album, és így csak kétlemezes kiadványként volna értelme (ami kicsit drágább lenne), részben pedig mert először jobbnak láttuk a promóciójával foglalkozni, ugyanakkor később még bármikor kiadhatunk egy limitált vinilt is. Szerintem amúgy mindig van értelme a fizikai megjelenésnek, sőt, talán mostanában – a kézzelfoghatóság élménye miatt – a zenekarok ezzel tudnak igazán mély és maradandó kapcsolatot kialakítani a hallgatóikkal, rajongóikkal.


Minthogy angolul énekeltek, ráadásul remek angollal, adja magát a kérdés: próbálkoztok külföld felé?
Jó volna kicsit külföldön is megmozdulni, de mivel nem a zenélésből élünk, a lehetőségeink is korlátozottabbak. Mindentől függetlenül, a FOMO esetében is ajánlgattuk a streamszolgáltatók szerkesztőinek a dalainkat, és néhány helyen fel is tűntek, sőt, a ProgSphere-en egy igen megtisztelő interjú is megjelent velünk. Ha lenne rá lehetőségünk és időnk is, egy kisebb európai kiruccanást nem utasítanánk vissza, de már azzal is nagyon elégedettek lennénk, ha egy kicsit híre menne a lemeznek az országon kívül is.


www.facebook.com/perfectpillband


Zenekari fotó: Kőrösi Tamás
Polaroid fotók: Szabó Levente