Kiadó: H-Music / Írta: Szénégető Richárd / 9
Nem fogom megjátszani, hogy Pennhurst-rajongó vagyok az első daloktól, mert az hazugság lenne. Sőt, a történet legeslegelején még némi unszimpátiám is volt feléjük talán. Nem tudnám pontosan megmondani, miért, de ott lebegett köztem és a zenekar között valami. Aztán jött egy énekescsere és a Csárádi Róbert csatlakozásával készült első nagylemezt hallgatva el kellett ismernem, ez egy profi produkció. Robi hangja nagyon működött nekem a zenére és egy podcast alkalmával tökéletesen helyére került minden, amit ez a zenekar képviselni akart. A Törésvonalra már így fordultam rá.
Nagyon szimpatikus, hogy van a bandában céltudatosság, törekvés, de nem törtetés. Amikor a zenekar motorja, Horváth Imre gitáros/dalszerző pedzegette, jön a második lemez, hozzátéve, tetszeni fog, megmondom őszintén, hittem neki és kíváncsian vártam az anyagot. Ez a 13 dal, bő 47 percben túlzás nélkül csemege annak, aki az ezredfordulón volt tinédzser, de azóta is nyitott füllel hallgatja a zenei világot. Megmaradtak a nu metalos ízek, amik mindig is jól működtek a csapatnál, a hangzás egyszerre lett gépiesebb, már-már industrial néhol, mégis karcosabb, az elektronika is kiegyensúlyozottabban került a dalokba. Sehol nem érzem, hogy erőltetve lenne bármi is, sokkal organikusabb, természetesebb az egész és míg a hatások sokkal kevésbé egyértelműek ezúttal. Az Őrizetlenül esetében beazonosítható volt, hogy a csapat sokat hallgatott mondjuk Kornt vagy Slipknotot, megannyi más banda mellett, most nagyon komoly bajban lennék, ha hatásokat kellene sorolnom, ezért úgy döntöttem, nem is fogok. Ez tényleg modern felfogású metal lemez, erős nu metal/extreme metal ízekkel, néhol egész nagy ívű, dallamos, de nem szirupos refrénekkel. Gyakorlatilag minden olyasmi, amit kifogásoltam az előző anyagnál, mostanra eltűnt.
Már a lemezt nyitó Intro után berobbanó Szörnyszülöttnél feltűnt egy alapvető különbség az előző albumhoz képest: Robi sokkal otthonosabban mozog ebben a zenei közegben. Jobban, változatosabban énekel, ráadásul a szövegek is sokkal ütősebbek most, mint korábban. A műfaji klisék is csak részben maradtak meg, a szövegek is inkább napjaink problémáira reflektálnak, nem pedig a „jajjderossznekem” tini attitűd érvényesül, hanem a szövegek terén sem féltek felnőni a feladathoz. Ez pedig rendkívül fontos, mert nálam általában itt csúsznak ez a hasonló lemezek, pláne magyarul. Ha azt érzem, leesik a szöveg a zenéről, az szabályosan felb@ssza az agyamat mindig. Na, hát itt ez olyannyira nincsen jelen, hogy sokszor második körben már énekeltem a refréneket. Elismerésem! A tucatnyi új dal között persze vannak kimondott slágerek, mint a címadó, az Emlékezz a jövőre!, a Leeresztett pajzs, vagy a lemezt záró Vihar közeleg, mégsem emelnék ki szívesen semmit, mert egységes, koherens egész az anyag. Egyben ez az egyetlen pici „hibája” is a cuccnak, hogy túl konstans és emiatt biztosan lesz, aki esetleg unalmas érzi majd, vagy legalábbis a kiugrásokat hiányolni fogja. Nekem speciel rendben volt így! Az angol változatot hallgatva pedig az sem lepne meg, ha ezt határainkon túl is díjazná a közönség.
A Pennhurst jött, berúgta az ajtót, az asztalra csapott és jelezte: itt vagyunk és itt is maradunk, innentől kötelező számolnotok velünk, ha tetszik, ha nem. Ha őszinte akarok lenni, nekem tetszik. Kell ez az attitűd és ez a minőség, mert ebből lesz a következő nagy generáció, amire jelen állás szerint a Pennhurstnek is esélye van belépni. Őszintén drukkolok nekik! A lemezbemutatóra pedig tessék benézni a Barba Negrába november 15-én!
