Kiadó: Metalville / Írta: Schmidt Péter / 9
Dan Lorenzo gitáros (Non-Fiction, Hades) és Johnny Kelly dobos (Danzig, Type O Negative) a Patriarchs In Black projekt két állandó tagja, a Home pedig a formáció negyedik nagylemeze. Az alapkoncepció szerint a két fő arc albumról albumra zenészhaverok és -kollégák népesebb csapatával kiegészülve muzsikál, velük valósítva meg együtt kigondolt zenei elképzeléseiket. A főkolomposok szakmai előéletét tekintve persze sejthető, hogy nagy vonalakban jobbára amolyan súlyosan belassult, doomosan radírozós nótákra lehet tőlük számítani, ami alapvetően meg is állja a helyét. Jómagam csak tavalyi Visioning korongot hallottam előzőleg a projekttől, és már az is tetszett, de a Home kapcsán elhatároztam, hogy most már tényleg megismerkedek az első két nagylemezzel is.
Annyi biztos, hogy elődjéhez képest a Home színesebb, változatosabb anyag lett, mind hangszerelés terén, mind hangulatában. A sabbathosan facsart riffek és a hol lassabb, hol középtempósabb, masszív alapok dominanciája most is egyértelmű, azonban ezúttal akusztikus gitárokkal, vonós hangszerekkel és fuvolával is gazdagodott a hangzáskép, ami eleve jót tett a végeredmény fogyaszthatóságnak. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy az alapból sem bárgyú nótákat olyan arcok énekelték fel, mint Karl Agell (ex-Corrosion Of Conformity, Leadfoot, King Hitter), Kyle Thomas (Trouble, Exhorder, ex-Floodgate), Dewey Bragg (Kill Devil Hill, Pissing Razors), Mark Sunshine (Unida) vagy Darrell McDaniels azaz DMC (ex-Run DMC), akkor tényleg elmondhatjuk, hogy érdekfeszítő próbálkozással van dolgunk. Szerencsére nem csak a közreműködők névsora mutat jól, hanem maga az album is remek hallgatnivaló, egészen változatos nótákkal és hangulatokkal.
A Kyle Thomasszal vagy Karl Agellel felvett dalok zenei irányultsága kb. sejthető, egészen érdekes viszont a rapper DMC mellett Sarah Sovak személyében énekesnőt is felvonultató Where You Think You’re Going, ami egy már-már pszichedelikus jellegű darab – rappelés, éteri női énekhang és fuvola? Hülyén néz ki így leírva, de működik. Az énekesek közül egyébként Mark Sunshine van a legtöbbet foglalkoztatva: őt négy számban is hallhatjuk, és először konkrétan azt hittem, hogy Alan Tecchiót hallom, annyira olyan a hangja.
Van aztán koszosan bluesos beütésű dal is (Enough Of You), meg amolyan Biohazard-jellegű, tipikusan New York-i HC/metal ízekkel felütött karcosság – szóval tényleg nem beszélhetünk egydimenziós szürkeségről. A szerzemények többsége azért marad a doomos, belassultan súlyzózós vonalnál, de az efféle különlegesebb momentumok sokat dobnak az anyag egészén. Néhol olyasmi érzést kelt az egész, mintha egy doom brigád jammelne a késői, kísérletezősebb Led Zeppelinnel egy lepukkant brooklyni garázsban.
Ugyan papíron a 15 nóta és a közel órányi játékidő soknak tűnhet, de van annyira változatos a mutatvány, hogy ne legyen ilyen érzetünk a Home hallgatása közben. Van fantázia ebben a projektben, remélem, lesz ötödik album is valamikor.
