A legendás ausztrál metalcore-banda, a Parkway Drive már 20 éves fennállását ünnepli, és ennek alkalmából minden eddiginél nagyobb produkcióval járják a világot. A turné európai szakasza november 8-án Budapestre is megérkezik, ahol a zenekar elképesztő látvánnyal, pirotechnikával és hatalmas energiával készül felrobbantani az MVM Dome színpadát. A jubileumi turné közben alkalmunk nyílt Jeff Ling gitárossal beszélgetni arról, mi várható tőlük élőben, hogyan sikerült elkerülniük a zenekar feloszlását, és milyen élmény volt nemrég együtt dolgozni egy világsztárral, Chris Hemsworth-szel.
A Parkway Drive nemrég adta ki Sacred című legújabb kislemezét. Mi inspirálta a dalt?
„Azt hiszem, a dal legfőbb inspirációja az volt, hogy szerettünk volna olyasmit létrehozni, ami ötvözi mindazt, amit a Parkway Drive az évek során a legjobban csinált. Beletettünk súlyos breakdownokat, gyors, agresszív verzéket, és a végén egy fülbemászó, együtt énekelhető gitártémát. Úgy érzem, ebben a dalban sikerült összegyúrni minden klasszikus Parkway-elemet, amit a rajongók mindig is szerettek bennünk, és úgy tűnik, bejött. Rengetegen imádják, és szerintem is nagyszerű lett.”
Ez a dal egy új album előfutára, vagy inkább azt mutatja meg, hol tart most a zenekar zeneileg?
„Egyértelműen beszélünk már egy új lemezről. Még nincs konkrét dátum, de érzésem szerint nemsokára belekezdünk az írásába.”
Sok rajongót meglepett, hogy együtt dolgoztatok Chris Hemsworth-szel a Limitless című műsorban. Honnan jött ez a lehetőség, és neked mi volt a kedvenc élményed a közös munka során?
„Ez egy nagyon szórakoztató projekt volt. Nyilván hatalmas figyelmet kapott, hiszen Chris Hemsworth-ről van szó – a világ egyik legismertebb színészéről. A lehetőség Benen, a dobosunkon keresztül jött, aki jó barátja Chrisnek, mivel ő is Byron Bay-ben él, akárcsak mi.
Nagyon menő volt együtt dolgozni vele, és látni, mennyire profi. Engem személy szerint lenyűgözött, ahogy viselkedik. Az ember persze elvárja, hogy remekül teljesítsen kamera előtt – hiszen az egyik legnagyobb filmsztár a világon –, de egészen más ezt testközelből megtapasztalni. Ritkán vagy egy szobában ilyen kaliberű emberrel. Érdekes volt látni, ahogy Chris próbál megtanulni dobolni, és segíteni neki ebben. Rengeteget nevettünk, szóval tényleg nagyon jó hangulatban telt a forgatás.”
Volt esetleg valamilyen vicces sztori a forgatásról, amit megoszthatsz?
„Igen, van egy jó sztorim. A forgatás végén odamentem Chrishez, és megkérdeztem: „Na, milyen érzés volt, hogy egy rakás idegen ember szívatott?” Erre hatalmasat nevetett, és mondta, hogy sokszor nem tudta eldönteni, komolyan beszélünk-e, vagy csak poénkodunk. Vicces volt látni a reakcióját. A műsorban végül sok mindent nem mutattak abból, amit neki mondtunk – például amikor a zokniját cikiztük, vagy azt, hogy le fogják fütyülni a színpadról. Elég keményen ugrattuk, de szerencsére nem sok került be ezekből a végső verzióba.”
Szerinted az ilyen műsorok segítenek abban, hogy a metal új közönséget érjen el, vagy hogy megváltoztassák az emberek fejében élő képet a műfajról?
„Abszolút. Az ilyen dolgok kicsit emberközelibbé teszik azt, amit csinálunk. Amikor valaki a mainstreamből azt hallja, hogy „szeretem a metalt”, rögtön azt gondolja, hogy az illető valami ördögimádó, sötét, furcsa alak. Az ilyen műsorok segítenek megmutatni, hogy ez messze nem így van, és nem lehet mindenkit egy kalap alá venni. Szerintem ezek sokat segítenek abban, hogy az emberek meglássák a műfaj másik, emberibb oldalát is.”
A mostani turnéval a Parkway Drive eddigi legnagyobb produkcióját hozza el. Mi teszi ezt a show-t különlegesebbé az eddigiekhez képest?
„Egyszerűen mindenből több van: több pirotechnika, több látványelem, hosszabb műsoridő. Vannak táncosaink, vonósszekciónk, rengeteg izgalmas pillanat és különleges rész a koncert során. Ez messze a legnagyobb produkciónk eddig – már az is sokat elmond, hogy tizenhárom kamionnal utazunk. Emellett ez a legkreatívabb show-nk is, és nagyon büszkék vagyunk rá. Az eddigi koncertek visszajelzéseiből ítélve a közönség is imádja.”
Gitárosként milyen érzés egy ilyen látványos, pirotechnikával teli színpadon játszani? Már megszoktad, vagy még mindig akadnak veszélyes pillanatok?
„Ez valójában az egyik oka annak, hogy nem nagyon iszunk vagy bulizunk turnén, mert hatalmas a felelősség a színpadon. Rengeteg dolog van, amibe bele lehet botlani, vagy ami megsebezhet, és a tűz sem játék. Ha véletlenül rossz helyre lépsz, és belefutsz egy tűzoszlopba, annak kórház a vége – vagy rosszabb. Teljesen észnél kell lenni.
Az egyik gitárszólóm közben például van egy rész, amikor nagyon magasra emelkedem egy lifttel, alattam füst és szikrák törnek fel. Mivel a füst felszáll, semmit sem látok, szóval ilyenkor teljes mértékben a fülemre kell hagyatkoznom, hogy jól játszom-e. Elég ijesztő érzés. Mindig az jár a fejemben: „Mi van, ha most rontom el mindenki előtt?” Eddig szerencsére még nem történt meg – de a turnén még sok koncert hátravan.” (nevet)
November 8-án Budapestre is ellátogattok. Vannak különleges emlékeid a korábbi magyar koncertjeitekről?
„A koncertek mindig őrületesek nálatok, de őszintén szólva én sokszor a városnézést is ugyanannyira élvezem. Van egy összecsukható bringám, amit beteszek a buszba, és imádok vele körbetekerni a városokban és megnézni a látnivalókat. Igyekszem minden helyet felfedezni, ha van rá lehetőségem. Így egyszerre van meg a koncertek vad energiája és az utazás nyugalma, amit nagyon szeretek.”
Ha már Budapestről van szó, kóstoltál már magyar ételeket vagy italokat, vagy a rajongók készüljenek, hogy be kell avatniuk a gulyás és a pálinka világába?
„Persze! Az európai ételek általában fantasztikusak. Szeretek a belvárosban sétálni és kipróbálni a helyi specialitásokat – például a gulyást vagy a rántott húst. Egyszerűen élvezem, hogy megkóstolhatom, mit kínál az adott ország, ez az utazás egyik legjobb része.
Pálinkát viszont lehet, hogy még nem próbáltam. A Parkway Drive alapvetően nem nagy ivós banda, de ha kulturális élményről van szó, akkor szívesen megkóstolom. Most, hogy ajánlottad, muszáj lesz!” (nevet)
A turnéval a Parkway Drive húszéves fennállását ünneplitek. Ha visszagondolsz a kezdetekre Byron Bay-ben, mi tűnik most a leginkább hihetetlennek?
„Vicces, hogy ezt kérdezed, mert tegnap pont erről beszélgettünk a frankfurti koncert után. Ott ültünk a backstage-ben, és nevetve emlékeztünk vissza arra, amikor még kosárlabdapályákon, közösségi házakban vagy bármilyen kis helyszínen játszottunk, amit épp megkaptunk. Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer hatalmas színpadokon állunk majd, lángoszlopok és táncosok között? Mindannyian csak nevettünk, mert tényleg szürreális az egész. Őszintén szólva, még most is felfoghatatlan. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk. Semmit sem veszek természetesnek, és még most is próbálom megélni minden pillanatát.”
Több mint két évtized után szerinted mi a titka annak, hogy a zenekar még mindig együtt van és folyamatosan fejlődik?
„Nagyon jó kérdés. Őszintén szólva, szerintem a kommunikáció és a kölcsönös tisztelet az, ami egy zenekart életben tart. Sok banda ezen csúszik el – könnyű eltávolodni egymástól. A kommunikáció a kulcs, és ha valami nincs rendben, nem szabad félni segítséget kérni. Mi is terápiára jártunk, és ez mentette meg a zenekart. Nagyon rossz irányba haladtunk, közel voltunk a feloszláshoz. A menedzserünk javasolta, hogy közösen dolgozzuk fel mindazt, amin keresztülmentünk, és végül belementünk. Ennek köszönhetően most közelebb vagyunk egymáshoz és inspiráltabbak vagyunk, mint valaha. Ez teljesen megváltoztatta a Parkway Drive jövőjét.”
Volt valamilyen konkrét esemény, ami miatt szükség volt a terápiára?
„Ez a Covid idején történt. Amikor leállt a világ, azt mondtuk: „Ennek biztos oka van – most legalább van időnk magunkon dolgozni.” Sok banda abba a hibába esik, hogy mindig csak a következő célra fókuszál, miközben a tagok teljesen megfeledkeznek önmagukról. A járvány erre adott tökéletes alkalmat.
Annyira a sikerre és az előrelépésre koncentráltunk, hogy észre sem vettük, mennyire szétestünk egyénileg. Mindannyiunknak voltak személyes problémái, és ez rengeteg feszültséget szült köztünk. Tudtuk, hogy a zenekar mindannyiunknak különleges, és azt akartuk, hogy működjön, de az is világos volt, hogy magunkon is dolgoznunk kell. Nehéz időszak volt, ugyanakkor hatalmas lehetőség a fejlődésre. Mostanra mindannyian jobb emberek lettünk, és ez a zenénkben is érződik. Ezt szoktam mondani más bandáknak is: ha eltávolodtatok egymástól, itt az ideje újra egymásra találni – és néha ehhez profi segítség kell.”
Ennyi év után te személy szerint hogyan tartod életben a gitár iránti szenvedélyed?
„Ez egy olyan téma, amiről sokszor beszélgetek más gitárosokkal is turnén. Úgy érzem, néha az inspiráció egyszerűen csak „megszáll”. Sétálok az utcán, és hirtelen bevillan egy riff, ilyenkor azonnal előkapom a telefonom, hogy felvegyem – dúdolva, énekelve, bárhogy. Az inspiráció bármikor jöhet, a lényeg, hogy azonnal rögzítsem, különben elfelejtem.
Turné alatt persze más a fókusz: ilyenkor inkább a koncertekre koncentrálunk, és előfordul, hogy hónapokig vagy akár egy-két évig sem születik új dal. Vannak aztán időszakok, amiket kifejezetten az új dalok megírásának szentelünk, de az ihlet valójában bármikor lecsaphat. Előfordul, hogy otthon vacsorázom a családdal, és hirtelen beugrik valami – ilyenkor csak annyit mondok a páromnak: „Bocsi, most mennem kell,” és rohanok le a stúdióba felvenni. Zenésszel élni nem mindig könnyű, az biztos.” (nevet)
És mi a helyzet a turnézással? Számodra inkább inspiráló, vagy kimerítő?
A turnézás hihetetlenül izgalmas világ, de csak annyit ad vissza, amennyit te beleteszel. Sok zenészt látok, akik egész nap a backstage-ben ülnek a telefonjukon, és nem csinálnak semmit – ezt egyszerűen nem értem. Nekem minden új országban vagy városban muszáj kimennem és körbenéznem, főleg a természetben. Ez kiegyensúlyoz és segít két lábbal a földön maradni.
Esténként nagyjából két órát játszom, de a nap többi része szabad. Igyekszem a maradék időt aktívan eltölteni, felfedezni az adott helyet, vagy csinálni valami produktívat – ez az én túlélési módszerem a turnékon.
Van valamilyen furcsa szokásod vagy rituáléd a koncertek előtt, amiről a rajongók nem tudnak?
„Igen, van egy. Minden este, nagyjából öt perccel a fellépés előtt elkezdek ásítozni. Teljesen random, semmi értelme, de mindig így van, és mindenki nevet rajta. Ezen kívül szeretünk dekázni egy focilabdával a backstage-ben, ez a mi bemelegítésünk. A koncert után viszont annyira kimerülünk, hogy két óráig senki sem tud felállni a székéből.”
A turné után merre tart a Parkway Drive?
„Ez az egész európai turné hatalmas, és gyakorlatilag lezárja az évet a zenekar számára. Utána valószínűleg lassan újra elkezdünk írni – ez lesz a következő fő fókusz. Februárban jön a Park Waves Fesztivál Ausztráliában, ami szintén nagy dolog. Őrült évünk van idén, szóval jövőre talán egy kicsit nyugisabb időszak következik, remélhetőleg több pihenéssel.”
Végezetül, mit üzennél azoknak, akik még vacillálnak, hogy eljöjjenek-e a budapesti koncertre?
„Azt mondanám, mi minden fellépésbe beleadunk mindent. Minden egyes show őrületes, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen lelkes, energikus rajongóink vannak, akik mindig odateszik magukat. Mivel már jó ideje nem jártunk Budapesten, érzem, hogy ez most különösen vad este lesz. Ezt nem érdemes kihagyni – gyertek, és énekeljetek együtt a gitárommal!”
