Ascension címmel tizenhetedik stúdióalbumát jelentette meg szeptember 19-én a doom/death irányvonalról indult, de az évtizedek során elég változatos utat bejárt Paradise Lost. Ugyan a brit zenekar két éve kiadott egy nagylemezt, az azonban még nem új dalokat, hanem a klasszikus Icon album újrafelvett hanganyagát tartalmazta. Mindez azt is jelenti egyben, hogy a Paradise Lost öt év szünet után lepi meg rajongóit új szerzeményekkel. A gitáros-zeneszerző Greg Mackintoshnak – aki producere is az új albumnak – Gyuricza Tamás Marcell tette fel kérdéseit.
–Szöveg: Gyuricza Tamás Marcell · Fotó: Ville Jurrikkala, zenekari archívum
Ha az évfordulós Icon 30 albumot nem számoljuk, akkor több mint öt éve nem adtatok ki új nagylemezt. Miért kellett ennyit várnunk az új dalokra?
„Erre csupán egyetlen magyarázat van, a pandémia. Mivel az előző albumunkat, az Obsidiant pont a pandémia kezdetén adtuk ki, ezért sokáig nem tudtunk vele turnézni. Meg kellett várnunk a lezárások végét, ami két évet vett el az életünkből. Ha nem lett volna a pandémia, akkor a normál menetrend szerint haladtunk volna, ami azt jelenti, hogy általában háromévente jelentkezünk új albumokkal. Az öt év persze telt nem el tétlenül, volt két mellékprojektünk, illetve már két éve volt egy fél albumra való dalom, de azok nem tetszettek, így kidobtam őket.’
Kidobtál egy fél albumnyi megírt dalt?
„Igen, az összes ment a kukába. Körülbelül egy éve kezdtem el újra dolgozni, s akkor már azok a dalok születtek meg, amelyeket az új albumon hallhatsz.”
Az Ascension meghallgatása után az volt az első gondolatom hogy ezúttal is nagyon változatos albumot készítettetek, de mintha most erősebb lenne benne a korai doom/death vonal. Ez tudatos döntés volt a részetekről?
„Nos, ha belegondolok, valóban fellelhető benne pár stílus, így a doom metal is, de nálam ez nem úgy működik, hogy előre eltervezném, vagy tudatosan gondolkodnék ilyesmin, miközben írom a dalokat. Persze, az igaz, hogy minden album előtt beszélgetünk arról, hogy mit és hogyan szeretnénk, hiszen nem volna jó saját magunkat másolni albumról albumra. Ezzel azonban csak a kereteket jelöljük ki, maga a dalszerzés nem ennyire előre megtervezett módon történik. Én nem tudok dalszerzés közben arra gondolni, hogy az adott témát milyen módon kellene kibontanom. Az alkotás folyamata egyértelműen spontánabb tevékenység ennél. Amikor dalokat írok, akkor a riffekre összpontosítok és a harmóniákra, s persze ott van mögöttem az a több évtizedes tapasztalat és gyakorlat, amit nem tudok, de nem is akarok kiiktatni a gondolkodásomból. Számomra természetes, hogy a doom metal és az akusztikus dolgok is hozzátartoznak a Paradise Lost zenei világához.”
Azt mondod, nem akarjátok saját magatokat másolni albumról albumra. Akkor az Ascensiont nem is neveznéd az Obsidian folytatásának?
„Nem, egyértelműen nem. Öt év telt el a kettő között, szóval volt időnk gondolkodni azon, hogy merre mozduljunk tovább. Ennek lett következménye az is, amit az imént mondtam már, hogy egy fél albumnyi dalt kidobtam. Úgy voltam velük, hogy túlságosan emlékeztetnek az Obsidian hangulatára, miközben tisztában vagyok vele, hogy az emberek minden évben mást és mást szeretnének hallani. Szóval újragondoltam mindent, és ennek lett eredménye ez a tíz dal. Amit az Ascension albumon hallasz, az beleillik a Paradise Lost munkásságába, de nem folytatása az előző lemeznek.”
Eddig három dalt tettetek közzé az albumról, a Silence Like the Grave volt az első kislemez, ezt követte a Serpent on the Cross, majd jött a Tyrants Serenade. Mindegyik remek dal, de szerintem a Salvation túltesz valamennyin. Neked van kedvenc dalod az albumról?
„Most mondtad ki a címét. Nagyon szeretem az olyan témákat, mint a Salvation, egyszerűen imádom a doom metalt, de nem lehet egy teljes albumod csak efféle dalokból. Tudod, ha minden dal súlyos, akkor egyiket sem érzed igazán annak. Ha minden dal lassú, akkor elvesztik a lényegüket, unalmassá válnak. Szóval igen, beletaláltál, nekem is a Salvation a kedvencem. Rémlik, mintha a kiadónk mondott volna olyasmit, hogy karácsonyra van tervük vele. Talán készítünk hozzá egy videót, vagy valami ilyesmiről volt szó.”
A zene hangulata és az énekes Nick Holmes szövegei nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Meg szoktátok beszélni, hogy miről írja Nick a szövegeit?
„Igen. Szoktunk beszélgetni arról, hogy mi jár a fejemben, amikor zenét írok. Nick kivételes tehetségű szövegíró és énekes. Belelát a lelkedbe, megálmodja képekkel, hogy mire is gondolsz, majd szavakba önti mindezt. Ennek köszönhetően nemcsak hallod, amiről énekel, de neked is képeket varázsol az elmédbe. Amikor az első kislemezdalról, a Silence Like the Grave-ről beszélgettünk, annyit mondtam neki, szerintem ehhez a zenéhez valami háborús szöveg illene igazán. Ezt az ötletet vitte tovább azáltal, hogy elkezdett vizionálni egy birodalom felemelkedéséről és bukásáról. Arról, hogy bár az emberiség már nagyon sok mindent átélt, de mintha nem akarna belőle tanulni. S aztán megalkotta ezt a zseniális szöveget. Ami tehát a kérdésedet illeti, igen, szoktunk róla beszélni, és általában a zene az, amiből a dalszövegek írásánál Nick kiindul. S miután az Ascension zeneileg igencsak sokszínű, így szerintem a dalszövegek is most a legváltozatosabbak.”
Az Ascension album borítója szintén nagyon illik a zene hangulatához. Jól tudom, hogy ezúttal egy régebbi festményt használtatok borítóképnek?
„Igen, ez egy régi festmény, egy XIX. században élt brit festő és szobrász, George Frederic Watts műve. Court of Death a címe, s nagyon régóta van belőle egy másolatom, ami ott lóg a lakásom falán. Eleinte nem volt vele semmi tervem, csupán nagyon szerettem ezt a képet, de aztán egy alkalommal megkérdeztem a menedzsmentünket, látnak-e lehetőséget arra, hogy valami módon felhasználjuk. Nem fogod elhinni, de egy ott dolgozó lány azt válaszolta, hogy néhány napja volt egy kiállításon, ahol látta a festmény eredetijét. Felhívta a galériát, és megkérdezte, engedélyeznék-e, hogy szerepeljen ez a festmény az albumunk borítóján, mivel mi úgy gondoljuk, hogy illene hozzá. Ilyen egyszerű volt az egész. Nem tudom, hogy a festő mire gondolt, amikor a képet elkészítette, de nekem olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha a középen látható figura megtestesítené mindazt, amit az Ascension kifejezés jelent számomra.”
Az Ascension a tizenhetedik albumotok. Amikor indult a Paradise Lost, számítottál rá, hogy ilyen hosszú és ennyire tartalmas karriert fut be a zenekar?
„Egyáltalán nem. Valahogy úgy voltam vele, mint a legtöbb fiatal. Meg voltam győződve arról, hogy 26 éves koromra már halott leszek. Amikor még fiatal vagy, nem nagyon gondolsz tovább, mint a holnap. Én sem tettem soha. Anyám is mindig azt mondta, hogy a mának éljek, mivel a másnap túl nehezen jön el. Szóval soha sem gondolkodtam túl előre, és most is csak a jelennek élek.”
Mi volt az a pillanat, amikor először érezted úgy, hogy volt értelme zenéléssel foglalkoznod?
„Erre nincs konkrét válaszom. Mindig is kreatív voltam, már az iskolában is. Mindig nagyon érdekelt a művészet, egyre csak azon agyaltam, hogy miként képes az emberi elme ilyen kreatív dolgokra. Amikor gyermekként kapcsolatba kerültem a zenével, már akkor tudtam, hogy nemcsak hallgatni akarom a zenét, és élvezni, hanem magam is alkotni szeretnék. Ezért valószínűleg nagyon korán, de nincs olyan esemény vagy egy időpont, amihez kötni tudnám.”
Arra sincs válaszod, hogy mit tartasz az eddigi karriered csúcspontjának?
„Talán azt, hogy volt lehetőségem olyan emberekkel, olyan zenészekkel találkozni, akikre felnézek. Igen, ezt pozitív élményként éltem meg. Például azt, amikor 1995-ben először turnéztunk Ozzyval. Már annak a tudata is nagyszerű érzés volt, hogy együtt turnézhattunk vele, de amikor kijött az öltözőjéből, és találkoztál vele, az minden mást felülírt. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor először játszhattunk a Black Sabbathtal. Igen, szerintem az egy nagyszerű dolog, ha találkozhatsz a példaképeiddel.”
Térjünk rá a zenekar aktuális felállására. Visszatért a dobos Jeff Singer, aki 2007-2008-ban volt már Paradise Lost tag, de turnézenészként ugyancsak dolgozott veletek éveken keresztül. Ő akart visszajönni, vagy ti hívtátok?
„Mindig vissza akart jönni hozzánk. Annak idején magánéleti dolgok miatt távozott, hiszen amikor először csatlakozott a zenekarhoz, akkor még nem volt családja, most meg már van három gyermeke is. Szóval azért hagyta ott a zenekart, hogy a gyermekeivel lehessen, de közben többször jelezte, hogy nagyon szívesen visszajönne, amint felnőnek a gyermekei. Turnédobosként többször kisegített minket, és most, amikor láttuk, hogy megint szükségünk lesz egy új dobosra, ő volt az első, akire gondoltunk.”
Jól tudom, hogy az új albumot még az előző dobos, Guido Zima játszotta fel? Ezek szerint ő már a stúdiómunkák után távozott?
„Igen, úgy történt minden, ahogy mondod. Guido remek srác, és nagyon jó dobos is, de emberileg nem illett a zenekarba. Sok problémája volt a csapattal, és ez rányomta bélyegét a munkára. Amikor stúdióban voltunk, még inkább a felszínre törtek ezek a feszültségek, el is húzódott miattuk a munka. Három hetet töltöttünk stúdióban, egyetlen korábbi albumunk felvételei sem tartottak ennyi ideig. Sajnos, nem igazán jó Guido természete, sok gondunk volt a magatartásával. Egyre inkább éreztük, hogy nem illik a zenekarba. Tudod, amikor turnézol, és hetekre össze vagy zárva valakivel, akivel nem igazán jössz ki, annak csak rossz vége lehet. Mi pedig nem akartunk folyamatosan veszekedni.”
Érdekes ez a dobos szituáció, hiszen négyen alapítás óta, lassan már negyven éve dolgoztok együtt, ám a dobos posztján elég sok tagcsere volt. Emberileg vagy zeneileg is ennyire bonyolult ez a helyzet?
„Mindig más okai voltak a váltásoknak. Az első dobosunk, Matt (Matthew Archer) az iskolatársunk volt. Egy régi barát, akivel együtt kezdtük a zenekart. Zenészként azonban nem volt képes velünk együtt fejlődni, így meg kellett kérnünk, hogy távozzon. Ő abba is hagyta a zenélést. Aztán jött Lee (Lee Morris, most a Magnum tagja), vele szemben ugyancsak emberi, személyes problémák merültek fel. Egy kicsit őrült fazon volt. Adrian, a harmadik dobosunk (Adrian Erlandsson, többek közt az At The Gates, valamint a The Haunted tagja) visszament az első zenekarába. Jeffnek pedig a gyermekei voltak a fontosak, ő azért lépett ki. Szóval minden tagcsere mögött más-más történet áll.”
Az Ascension albummal ősszel indultok turnéra, és jöttök vele Budapestre is. November elsején, vagyis Mindenszentek napján léptek fel nálunk, ami a lehető legjobb alkalom egy Paradise Lost koncerthez. Neked mi erről a véleményed?
„Nos, erre mit is mondhatnék? Budapestről nagyon jó emlékeim vannak. Nagyon sokszor voltam már ott, és nemcsak a Paradise Lost miatt, magánemberként, nyaralás alkalmával is. Nagyon várom a turnét, imádom az őszt és a telet, szóval nagyon is kedvemre való, hogy ősszel fogunk útnak indulni. Ez lesz az első szakasza az európai turnénknak. Három részből áll majd, a következő jövőre lesz, a harmadik pedig valamikor később.”
Kérdeznélek az Icon 30 albumról is, ami az eredeti Icon megjelenésének harminc éves jubileumára készült el. A kiadó szorgalmazta a megjelenését, vagy ti ötletetek volt?
„Egyértelműen a mi ötletünk volt, de a kiadó is támogatta az elképzelést. Az egész onnan jött, hogy kaptunk felkérést néhány speciális koncertre az évforduló kapcsán. Felmerült, hogy ezekhez készíthetnénk speciális termékeket, majd egészen odáig eljutottunk, hogy akár újra ki is adhatnánk az albumot a jubileumra. Úgy voltunk vele, hogy miért ne, mivel az Icon nagyon fontos szerepet játszott a zenekar karrierjében. Ráadásul az Obsidian már évekkel előtte megjelent, az új album pedig még sehol sem volt, így az idő is pont alkalmas volt rá. Szóval nem a kiadó akarta, hiszen nagyon jó helyzetben vagyunk náluk, sosem éreztünk olyasmit, hogy sürgetnének bennünket egy új album miatt, mondván, hogy már négy éve nem csináltatok semmit. Amikor a kiadó elkezdte intézni hozzá a jogi hátteret, kiderült, hogy nem mi birtokoljuk az Icon kiadási jogait. Ez az egyetlen Paradise Lost-album, ami nem a miénk. A régi kiadó pedig nem engedte, hogy újból megjelentessük, de ahhoz sem járult hozzá, hogy az eredeti borítót használjuk. Ezért kellett a dalokat újra feljátszanunk, és új borítót is készítenünk hozzá.”
.
Véleményem szerint a Gothic, a Shades Of God vagy akár a Draconian Times hasonló mestermű, mint az Icon. Lehetséges, hogy azokból is készül majd új verzió?
„Nem gondolnám. Az Icont csak azért vettük fel újra, mert a jubileumi kiadáshoz nem használhattuk az eredeti felvételeket. Az Icon 30 albummal nem az volt a szándékunk, hogy helyettesítsük vele az eredetit, éppen ellenkezőleg. Azt mondjuk, hallgasd meg ezt az új albumot, és ha tetszett, akkor keresd meg az eredeti verziót, és ismerkedj meg azzal is.”
A beszélgetésünk elején említetted, hogy az Obsidian és az Ascension albumok megjelenése közötti öt évben volt két mellékprojektetek is. Úgy gondolom, ezek közül az egyik a Host lehet, amit nagyon jól fogadott a közönség. Ennek lesz folytatása?
„Igen, valóban a Host volt az egyik olyan projektem, amire utaltam. A másik pedig a Strigoi, amiben nemcsak gitározom, hanem énekelek is. A Host szólóprojektnek indult, amivel a pandémia alatt kezdtem el foglalkozni. Amikor a dalok nagy részét megírtam, megkérdeztem Nicket, hogy nem akarna-e egy kicsit segíteni, mert egyre csak gyűltek a teendők a fejem felett. Tetszett neki az ötlet, benne volt, ezért elküldtük a dalokat a menedzserünknek, ő pedig továbbküldte néhány kiadónak. A Nuclear Blast azonnal le is csapott rá, így ki is adták. Egyáltalán nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, én arra fogadtam volna, hogy az embereket már kevésbé érdekli ez a fajta zene, de szerencsére nem így lett. Engem tényleg meglepett, hogy mennyire megszerették. Még az is felmerült, hogy jó lenne turnézni azzal a az anyaggal, de végül semmi sem lett belőle, meg nem tudtunk időt találni rá. Nem tudom, mi lesz a folytatás, még az is lehet, hogy az év végén felé elkezdek dalokat írni egy újabb Host albumhoz.”
A Vallenfyre végleg a múlté?
„Igen. 2018-ban megvolt az utolsó koncertünk. A Vallenfyre egy rövid életű dolognak indult, eredetileg az apám halála miatt. Az utolsó koncert előtt körülbelül egy héttel anyám is távozott, így aztán úgy voltam vele, hogy olyan ez, mint egy könyvnek a lezárása. A tökéletes vég. A Vallenfyre tehát egy olyan fejezete az életemnek, amit szeretnék a múltban hagyni.”
Az utóbbi időben egyre több gitáros készít szólóalbumot. Te nem tervezel ilyet?
„Nem, egyáltalán nem, legalábbis most nem. Amit meg akartam, vagy meg szeretnék mutatni a világnak, arra megvolt, és meg is van a lehetőségem. Ott van a Paradise Lost, bőven elég nekem az. Vagy ha nem, akkor vannak az említett projektek. Talán egyszer lesz majd inspirációm hozzá, de most nem érzek rá semmi késztetést. Csak azért pedig nem szeretnék kiadni szólólemezt, hogy legyen. Ha az embernek nincs inspirációja ahhoz, amit csinál, akkor nincs értelme. Azt azonban most még nem tudhatom, hogy mi lesz pár év múlva.”
–
TARTALOM
–
AMORPHIS 100
ARJEN ANTHONY LUCASSEN 90
BETWEEN THE BURIED AND ME 18
DARK ANGEL 78
DIRTY HONEY 72
HEAVEN SHALL BURN 88
HELLOWEEN 6
HEMELBESTORMER 20
NOTHING MORE 98
OSSIAN 94
PARADISE LOST 10
SWEEPING DEATH 84
THE WARNING 14
VAN 70
VINTERSORG 27
WYTCH HAZEL 66
YNGWIE J. MALMSTEEN 74
+
ÉLŐ FÉM 104
HANGPRÓBA 30
HAVI METAL 5
KONCERTMENÜ 112
SOKKOLÓ KORONGOK / EXTRA 31
ZENÉSZFÜLLEL 24
–
Tervezett megjelenési dátumok 2025-ben:
október 6. – november 3. – december 8.
