Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Gáti Viktor / 9
A Halifaxból indult Paradise Lost esetében valahogy természetesen hangzik, hogy már 1988 óta léteznek. (Nem úgy a Deftonesnál, haha!) A számos doboscsere mellett a kezdetektől négy állandó taggal alkotó angol társaság markáns és folyamatosan változó zenei utat járt be, a death/doom metal gyökerektől a gothic metal megannyi árnyalatán keresztül a kommerszebb elektronikus kísérletekig, amelyeket követően tovább finomították megszólalásukat, az utóbbi időben a death/doom irányhoz visszatérve, valamennyi gothic ízt is belekeverve a lemezek között finoman variált elegybe. Habár jópár lemez óta inkább csak finomhangolásokról beszélhetünk, a kreativitás tüze továbbra is harsányan lobog náluk, melynek ékes bizonyítéka jelen, tizenhetedik(!) lemez.
Sosem felejtem el, amikor rábukkantam egy teljesen hétköznapi műsorújság hasábjain egy apró bejegyzésre, amely mellett, egy szintén miniatűr képen a valószínűleg a Symbol Of Life megjelenésére készülő Paradise Lost legénysége pózolt. Fogalmam sem volt róla, kik ők, de aztán nem sokkal később a kezembe akadt a még szinte friss, említett lemez (persze másolt CD-n), és bár korántsem a banda egyik csúcsalkotásáról van szó, mégis szoros kötődés ébredt bennem előbb a lemez, majd szépen fokozatosan a teljes addigi munkásság iránt (kivéve talán, nem meglepő módon jó ideig, a Hostot).
Azóta sok minden történt, de mindig jó érzéssel követtem figyelemmel, merre tartanak Nick Holmesék. A The Plague Withinen visszatért hörgés viszonylag váratlanul ért – bár a Bloodbathben akkoriban már bizonyított e téren a frontember –, és a következő darabok is rendre utat találtak hozzám. Azonban így is egy különös, de végső soron élvezetes folyamat játszódott le bennem az Ascension kapcsán.
Az első fecske, a Silence Like The Grave nem mozgatott meg különösebben, sőt azt engedte feltételezni, hogy egy különösen komor dalcsokorra számíthatunk. Majd érkezett a nem sokkal derűsebb Serpent On The Cross, és a benne hallható vezérdallam elindított bennem valamit. Az egy órát is átlépő játékidejű lemezt végig hallgatva, egyszerűen nem tudtam tőle szabadulni. A PL igazán sötét anyagai (nagyjából 2005-2010 között) nem a legnagyobb kedvenceim, ahogy a kettővel ezelőtti Medusa sem, s ez a korong meglehetősen rokon azokkal, de mégis más. Nick hangja nem olyan tiszta már, mint ezelőtt, ennek ellenére úgy tűnik, most – újra, szinte – minden a helyén van: elképesztő dal- és dallamközpontúság uralja a lemezt, miközben a durva/tiszta ének aránya is tökéletes, sőt még az egyéni pici villantások, rafinériák is kivétel nélkül sütnek. Az említett kígyós dal mellett a Tyrant Serenade lüktetése és melódiái, a Salvation tanítani való death/doomja, a Diluvium ritmusváltásai, a Savage Days építkező feszültsége és az A Life Unknown visszautalásai is kiemelt figyelmet érdemelnek, de igazából nem szívesen hagyom ki egyik nótát sem a méltatásból.
Kivételes életmű a Paradise Losté, az Ascension pedig alighanem egy valódi, szó szerinti felemelkedés, amely ereje teljében mutatja a csapatot. Épp, hogy nem tíz pont.
(A szeptemberi digitális különszámunkban interjút is találsz!)
