Kiadó: Dying Victims Productions / Írta: Schmidt Péter / 9
Igencsak szövevényes, nehézségektől terhelt története van az eredetileg 1978-ban alakult, majd egy laza 18 éves szünetet követően 2004-ben reaktiválódott angol Pagan Altar zenekarnak. A 2015-ös esztendő különösen keményen csapott oda a formációnak, tekintettel arra, hogy ez évben hunyt el eredeti énekesük, Terry Jones. A korábban, még az ő életében rögzített The Room Of Shadows album végül 2017-ben látott napvilágot (ez volt a banda ötödik nagylemeze), nyolc év szünet után pedig a Never Quite Dead képében megérkezett az immáron nélküle készített folytatás is. Az obskúrus-okkult szövegvilágot doomos hard rock/proto metal muzsikával alátámasztó Pagan Altar hasonlóan különleges, kultikus színfoltja a brit színtérnek, mint mondjuk a Hell vagy a Green Lung – zenei eszköztár tekintetében utóbbiakkal egyébként nem kevés rokon vonást mutatnak fel.
A friss korongon ugyebár új énekest hallhatunk, aki történetesen nem más, mint az az amerikai Brendan Ranigan, akit a kiváló Sumerlands éléről ismerhetnek a tájékozottabbak. A fickó kitűnő választásnak bizonyult, kissé nazális, hipnotikus hangjával méltó utódja Terrynek – ugyanakkor sem őt, sem saját maga Sumerlands-beli énjét nem másolja szolgai módon, csupán csak azt hozza itt, ami tényleg ide és csak ide szükségeltetik.
A nyitó Saints And Sinners cseppet ős-Uriah Heep-es tempóval és hangulatokkal indít, hogy később aztán hol zakatolósabb-fémesebb, hol visszafogottabb hangvételben folytatódjon ez a 38 percnyi, roppant hangulatos lemezanyag. A brigád nem fél többször is torzítatlan illetve folkos-akusztikus hangszerelésű témákhoz nyúlni, e téren egyértelműen merítenek a 70-es évek szabadabban és kötetlenebbül fogalmazó megközelítéséből. Van az egésznek egy olyasfajta történetmesélős-tábortüzes hangulata, mint ami pl. a Jethro Tull vagy a kortárs Wytch Hazel sajátja, ugyanakkor egyfajta fojtogató, félelmetes atmoszféra is lebeg az okkult szövegekkel felvértezett dalok felett. Kimondottan magával ragadó muzsikát prezentál új lemezén a megújult felállású Pagan Altar, ha szereted a nyirkos-borzongató hangulatokat, ne is keress tovább. Külön is felhívom a figyelmet a két részes Madame M’Rachael nyolc percére és a záró Kismet esszenciális témázgatására. Első hallásra amúgy nem éppen túlbonyolított zene ez, de ha alaposabban beleásod magad, egy csomó okosan egymásra pakolt rétegét fedezheted fel. Engem nagyon eltaláltak vele.
